Gyermekünk van, sok mesét látunk. Megdöbbent, hogy olyan mesékben, mint a Postás Pat vagy a Wallace és Grommit milyen természetességgel van jelen a szereplők között a pap, a lelkész a települések egyik meghatározó szereplőjeként. Ugyanakkor beszélgettem már olyan testvérpárral, akik életük tizennyolc évét úgy élték le, hogy nem volt kitől megkérdezni, miről szól a Biblia, kicsoda a lelkész és mit csinál. Holott olyan városban nőttek fel, ahol a három történelmi mellett több kis keresztyén felekezet és megszámlálhatatlan hitvallásos intézmény van. A lelkész lett életidegenné? A társadalom lélekidegenné? Vagy egyszerűen a gyorstalpalón született coachok és kineziológusok személyünkre szabott kliséivel oldogatjuk a lelkünket a bevált évezredes utak helyett? Nem tudom, csak azt, hogy egyetemistaként a legjobb lekoptató szövegnek bizonyult szórakozóhelyek kéretlen Don Juanjainál az, hogy lelkésznek tanulok. Szintén egyetemista koromban jött ki az a kutatás, amelyben az újságírókéval és a politikusokéval került egy szintre a lelkészek megbízhatóságának megítélése, hitelesség szempontjából...

Legutóbb a Wonkát néztük. Tetszik, ahogyan a főhős a barátaival a legnagyobb ellenszélben is vidám, és jóval, édessel, értékkel akarja megajándékozni a világot. Zeneileg is eltalált alkotás. A jó jó, a rossz rossz, és a világ varázslatos, sok fordulattal – minden, amit egy jó családi mozitól várunk. De ebben a filmben a klérus a rossz oldalra állt: a csokimaffia védelmére rendezkedett be. Három édességgyártó uralja ugyanis a piacot, tudatosan alacsonyan tartott minőséggel, sokakat lefizetve, akik az üzletükre veszélyt jelenthetnének. A fő bázis egy altemplom, itt rejlik az igazi könyvelés és a csokialapanyag, ahol „száz csokoholista csuhás” őrzi a kartell titkait.

Rowan Atkinson pedig temetési búcsúztató közben veszi fel a csokikartell hívását: „Tessék, szószék!” Vicces egy „ennivaló” film főgonoszai között lenni, mindazonáltal elgondolkodtat. Lehet a lelkészeket súlytalannak, akár pipogyának ábrázolni, de bosszantott, hogy a gonosz védelmezőjének szerepében láttam az egyházat olyan alkotásban, amely egyébként kedvemre való, és szívesen mutatom meg a gyermekemnek.

A film elvarrta a szálakat: lecsukták a csokikartellt, a főhőst és barátait átverő mosoda gazdáit is utolérte a sors, míg az addig kallódó, nehéz sorsú alakok visszanyerték a családjukat, élethivatásukat, életük savát-borsát. Egyetlen szál maradt függőben, a templom, a száz csuhás ügye.

Elég-e az, hogy a jók elnyerik méltó jutalmukat, a rosszak pedig büntetésüket, ha nincs erre tanú, aki hirdesse, őrizze, továbbhagyományozza? Ártatlan mese, de tükör. Egy a sok lehetséges kísértésből, hogyan vesztheti el lényegét az egyház. Amelynek hivatása a legfőbb jót megosztani az emberekkel – ahogyan a főhősnek a csokit.