Anyagias világban élünk mi, keresztyének is, a világ pénzközpontúsága akaratunk ellenére beépül a gondolatainkba, megfontolásainkba. Döntéseinket – ha megkérdezzük is előbb Istent – sokszor inkább a gazdasági racionalitás, mint a benne való bizalom alapján hozzuk meg. Mert, ugye, gondoskodnom kell a családomról, magamról. A lelkemről, a testemről. A kocsimról, a cipőimről, a mobilomról. Meg a többi házi bálványról. Az csak nem olyan nagy baj, ugye, Uram? Jézus tudta, hogyan gondolkodunk, ezért számos alkalommal emlékeztetett arra, hogy az Úr gondoskodik az övéiről, ahogyan az ég madarairól és a virágokról is. Ez nem azt jelenti, hogy karba tett kézzel kell kísérteni az Istent, vajon megtart-e akkor is, ha én magam semmit sem teszek ezért. Inkább ezt: lemondok a magamról való gondoskodás jogáról, és kiteszem magamat annak, hogy nem ez, hanem Isten gondoskodása fog védelmet és biztonságot nyújtani nekem.

Először az Isten országát, azaz uralmát keresem, és nem a saját javamat. A többi ráadás, nem része az ügyletnek, ingyen, ajándékba kapom. Nem jár nekem, így nem is követelhetem. A megtérés előtt állók sokszor mérlegelik, megéri-e nekik átadni életünket Jézusnak, hiszen ez sok lemondással jár. Ez a méricskélés sokakat – a gazdag ifjúhoz hasonlóan – megakadályoz abban, hogy elhagyják a széles utat, és a keskenyet válasszák.

Amíg valaki nem érti meg, hogy a lelki kincsek többet érnek, mint az anyagiak, addig nem tud Jézus mellé állni. Pedig Jézus már döntött mellette.