Van olyan családi történetük, amely a történelmi középosztály üldözéséről szól?

Anyai nagyapámat, az 1882-ben született Zs. Szabó Jánost említhetem, igaz, partiumi példaként, így a korabeli román hatalomtól származott az őt ért sérelem és hányattatás. Nagyapám az első világháborúban a négy hadi évet az olasz fronton szolgálta végig, és géppuskás századparancsnok főhadnagyként tért haza. Trianon után egy nagyváradi bank főpénztárnoka lett. Nyugdíjazása után, a 30-as évek második felétől kisebbségi alpolgármesterként „reaktiválták”.

Hogyhogy kisebbségi alpolgármesterként?

Természetesen Nagyszalonta, Arany János, Sinka István, Zilahy Lajos írónagyságok, Kiss Ferenc orvosprofesszor, Kulin György csillagász – nagybátyám – és más tudósok szülővárosa akkor még szinte színmagyar volt. A kisebbségi jelző a román uralomhoz képest szerepelt… 1940 augusztusában jött a második bécsi döntés, amelynek nyomán Észak-Erdéllyel együtt a bihari Nagyszalonta is visszatért Magyarországhoz. Rögtön megválasztották a nagyapámat polgármesternek. Ünnepélyes keretek között ő köszöntötte a visszacsatoláskor, szeptember 6-án bevonuló magyar katonákat. Miután azonban visszatért a román világ, üldözötté vált a személye. Először a Regátban – Ó-Romániában –, a Duna-csatorna építésében kényszerítették rabszolgamunkára. Később hazatérhetett, de házát, földjét elvették, még csak élelmiszerjegyre sem volt jogosult. Elvett földjükön a bérlő alkalmazottja lehetett csak, utána bújtatottan egy kommunának – úgy hívták ott a téeszeket – lett a könyvelője.

Nyolcvankét évesen, vagyis 1964-ben, családegyesítés címén sikerült Magyarországra hoznom. Utána nálunk, édesanyámmal egy háztartásban élt. 1998-ban hunyt el, kilencvennyolcadik évében. A bécsi döntések érvényesítését a kommunista történetírásban csak a szomszéd népek elleni szégyenteljes merényletként szabadott láttatni.

Vannak emlékei Nagyszalonta visszatérési ünnepségéről?

Hogyne, már tízéves voltam akkor. Édesapám a frontszolgálat, majd Trianon után, édesanyám a házasságkötéssel került Nagyszalontáról Budapestre. Mi 1932-től már a Budakalász melletti Szentistvántelepen éltünk, de sokat látogattuk útlevéllel az anyai nagyszülőket egész gyerekkoromban. 1940 szeptemberében kifejezetten az ünnepség miatt utaztunk oda. Előzőleg, augusztus 30-án nagy élmény volt nekem hallani a rádióból, hogy aláírták a szerződést. Megjegyzem, ma a huszonévesek többségét egyáltalán nem érdekli, mi van a világban, de én például a második világháború minden jelentős eseményére emlékszem, mert állandóan hallgattuk a rádiót, a híreket. A nagyszalontai ünnepségen ott állt polgármester nagyapám szemben a magyar csapatokkal és parancsnokukkal, szép beszédet mondott, a hallgatóságban a család, a közeli rokonság…