Saul királysága alatt megkezdődött az egységes ország kialakulása, a határok biztosítása. Ezt a filiszteusok hadjárata egy időre megállította. Dávid alatt megszületett a belső egység, és az országot körülvevő kisebb népek legyőzésével a biztonság. Egyiptom gyönge volt, és inkább barátkozott Izráellel (1Kir 3,1), az asszír terjeszkedés még nem ért el idáig. Salamon feladata tehát az örökül kapott ország belső megszervezése, majd további virágoztatása. Erre a munkára utal ez a fejezet. Modernizálódik az ország. Bár a tizenkettes szám marad, de nincs szó törzsfőnökökről, hanem helytartókról. Bár korábban is esett szó kényszermunkáról (Józs 9,22kk), állami szintre emelése – és valószínűleg az izráelitákra történő kiterjesztése – most kezdődik. Nagyobb építkezések (erődítmények, megerősített városok) csak így voltak lehetségesek abban a korban. A záróvers arra utal, hogy mindennek megvolt az eredménye, jólét és biztonságérzet honolt az országban.

1Jn 4,7–21

66. zsoltár

Folytatódik az udvartartás leírása, hangsúlyozva, hogy a király uralma kiterjedt az egész országra és a környező népekre. Ezt még Dávid teremtette meg, Salamon pedig az Úrtól kapott bölcsességgel kihasználta (1-8). Hangsúlyos, hogy ezt Istentől kapta (9). Fölhasználta elméleti, írásbeli tevékenységre is (10–14), valamint átültette gyakorlati, politikai munkálkodásba: építkezéseihez a szükséges alapanyagokat, szakértőket csak a Hírámmal kialakított jó viszony alapján tudta megszerezni (15–52). Mindez Isten ígéretének valóra válása (26).

1Jn 5,1–12

444. dicséret

A templom megépítése előtt vagy ott gyakoroltak istentiszteletet, ahol a szent ládát elhelyezték, vagy az áldozóhalmokon. Ez azért minősült veszélyesnek, mert a ki nem irtott pogány őslakosság is idejárt a maga istentiszteletét gyakorolni. Így nagy volt a megfertőződés kockázata. Ez annál is inkább fennállt, mert például a földművelést is jórészt tőlük tanulták, és kezdték átvenni az e munkához kapcsolódó isteneket is tőlük. Azért lehetett fontos egy ilyen jelentős központi kultuszhely megépítése, hogy oda tudják átterelni az istentiszteleti gyakorlatot az egyéb, fertőzésveszélyes helyekről. Ennek az országos főtemplomnak a méretei feltűnően kicsik. Mintegy harmincszor tíz méteres, hozzá tízméteres előcsarnokkal. De mindössze néhány szent cselekmény folyt a templomban, kizárólag papok léptek be oda. A gyülekezet a templom udvarán állt. Előtte magasodott az égőáldozati oltár, a népet a leginkább érdeklő istentiszteleti cselekménnyel. A mi fogalmaink szerinti templom tehát az udvar volt, amelyet az idők folyamán növeltek is, a nép szaporodásának megfelelően. A templomot oldalkamrák borították. Alul vastagabb volt a fal, kisebb a csatlakozó kamra, fölfelé a fal vékonyodott, ennek megfelelően a második és harmadik kamrasor nagyobbodott. E kamrákra azért volt szükség, mert az áldozatok feldolgozásához szerszámok kellettek, itt tárolhatták a papi ruhákat, a tömjént, lisztet, olajat. Ez mind szent tárgy volt, tehát a templomban volt a helyük. A legbelső rész a szentek szentje volt a szövetségládával, elülső részében állt a szent kenyerek asztala, egy kis oltár és a hétágú gyertyatartó. Annak az Istennek az imádása folyt ott, akit mi Jézus Krisztus atyjaként tisztelünk. Az ő dicsőségére alkalmazták a legdrágább anyagokat.

1Jn 5,13–21

265. dicséret

A királyi palota pompája egyúttal az ország bemutatása, tekintélyének emelése az odalátogatók, különösen a külföldi követségek előtt. Azért áll itt a leírása, szinte közbeszúrva a templom leírásába. A templom előtt álló oszlopok és a sok fölszerelési tárgy rengeteg anyagot igényelt (a réz szinte nemesfémnek számított abban az időben), valamint olyan szaktudást, amely akkor még nem volt meg Izráelben. Kapóra jött a félig izráeli származású tíruszi mester, Hírám. A fejezet üzenete számunkra az, hogy semmi sem drága, ha az Úr dicsőségéről van szó. Mi már másképp fejezzük ki az odaadásunkat, de az Úr ajándékozzon meg hasonló buzgósággal!

2Jn

202. dicséret

A kijelentés sátra azt a helyet jelképezte, ahova el kellett mennie annak, aki az Urat kereste, kijelentését akarta megtudni. A szent láda Isten állandó jelenlétének szimbóluma, üres istentrón, amelyen az Úr láthatatlanul jelen van népe között. Izráel Isten szövetséges népe, ennek alapokmánya a két kőtábla, ezek voltak a ládában elhelyezve. Mi Jézusban keressük Istennel a találkozást, a Szentlélek által Jézusban jelen van népe között, ő a vére által szerezte az új szövetséget. Adjon Isten olyan egyházat, amelyet betölt dicsősége, azaz látható rajta Isten jelenléte (1–11)! A primitív pogány hiedelem szerint a templom az istenség valóságos lakása volt. Salamon templomszentelő imája végig azt hangsúlyozza, hogy aki itt imádkozik, azt Isten lakóhelyén, a mennyben hallgatja meg. Hiszen őt az egeknek egei sem fogadhatják magukba (27), a templom mégis különleges, mert Isten odahelyezte nevét (29), vagyis különleges, kiválasztott hellyé tette. Mi tudjuk, hogy Jézus az Atya jobbján ül, egyszersmind ott van azok között, akik az ő nevében gyűltek össze; amikor a mennybe ment, akkor ígérte meg, hogy velünk lesz mindennap. A fölszentelésbe belefoglalták az udvart is, hiszen az is része a templomnak, az áldozatbemutatás és a gyülekezet helye. Általános volt az örvendezés, hiszen mindig nagy öröm alkalma az Úr különleges ajándékának az elfogadása (62–68).

3Jn

531. dicséret

Isten első megjelenése sorsdöntő volt, és jó irányban indította el Salamont. Amikor most erre visszautal, e második megjelenésnek a fontosságát hangsúlyozza. Isten bizonyára ott látja már Salamon bensőjében azt a változást, amely csak később válik nyilvánvalóvá. Idejében figyelmezteti, maradjon a jó úton, mert az további áldással jár, a konok elfordulás azonban büntetést hoz magával. Sokan léptek már rossz útra olyanok, akik az Úr áldásait élvezték, de egy idő után kezdték természetesnek venni az áldásokat, és maguknak tulajdonítani az eredményeket. Magát az egyházat is gyakran rontotta meg háborítatlansága, gazdagodása, tekintélyének növekedése. Ezért kell résen lennünk, és imádkoznunk magunkért és egyházunkért, figyelnünk az Úrra, aki idejében figyelmeztet. Salamon gazdagságának alapját azok a katonai sikerek adták, amelyeket Dávid kivívott. Ragyogó ötletnek bizonyult Ecjón-Geberben hajókat építeni (Salamon adta a helyet, Hírám a hajózási szakértelmet) és valahonnan Afrikából kincseket hozni, de ehhez szükséges volt, hogy Dávid döntő győzelmet aratott az edómitákon. A kikötőbe ugyanis az ő területükön keresztül vezetett az út.

Jel 1,1–8

773. dicséret

Salamon legendás gazdagsága az ország földrajzi helyzetével és Dávid katonai sikerével magyarázható. Egyiptom és Mezopotámia, valamint Egyiptom és Kis-Ázsia között itt futnak át a kereskedelmi útvonalak, leágazással a föníciai kereskedővárosok (Tírusz, Szidón, Büblosz) felé. Kis-Ázsiával és a föníciai városokkal Egyiptomnak a tengeren is volt kapcsolata, de a hajózás bizonytalanságai miatt megmaradt a szárazföldi útvonal jelentősége is. Ennek az átmenő kereskedelemnek az előnyeit az élvezi, aki a kezében tartja az országot. Nem véletlen, hogy Egyiptom igyekezett ezt a területet uralma alatt tartani. Az országnak voltak termékeny területei. Ha ezek fölösleges termékeit nem vitték el hadizsákmányként, vagy nem emésztették föl a hadi kiadások, kitűnő és kapós kiviteli cikkek voltak. Dávid hódításai szilárddá tették az ország helyzetét, a környező kis népek legyőzésével biztosította a támadások ellen, sőt onnan még adók is folytak be. Ennek a helyzetnek a kihasználása lett Salamon feladata. Ő ezt bölcsen megoldotta. Maga is részt vett a kereskedelemben (28–29). Innen magyarázható Sába királynőjének látogatása is. Sábát a mai Jemen területén keresik a tudósok. Egyiptomig eljutottak a kereskedői a Vörös-tengerrel párhuzamos karavánúton, de ha tovább akartak haladni, ahhoz Salamon hozzájárulása kellett. Szó van ajándékokról, amelyeket Salamonnak hozott, illetve tőle kapott. A kor diplomáciai nyelvén az uralkodók nem árucserét folytattak, hanem kölcsönösen „megajándékozták” egymást. Ez a régi csúcstalálkozó tehát elsősorban kereskedelmi érdekeket szolgált. Isten ígérete beteljesült, a bölcsesség mellé gazdagságot és hosszú életet is adott. A kérdés: hogyan élt vele a megajándékozott?

Jel 1,9–20

446. dicséret