A királyok első könyvének huszonkettedik fejezetében több történet fonódik össze. Egyrészt szó van itt Izráel és Júda királyáról, egy közös háborús vállalkozásról, másrészt egy egyébként ismeretlen prófétáról, Míkájehúról. Ebben az esetben rá hálátlan feladat várt, ugyanis neki kellett közölni a királlyal: „Az Úr kimondta vesztedet” (23).

A jelenet nyitánya szinte hétköznapi, a királyok Isten akaratát akarták megtudakolni, mielőtt harcba indultak az arám seregek ellen. Szólították a prófétákat, szám szerint négyszázat, és várták a kijelentést. Valamennyien teljes egyetértéssel hirdették: „Vonulj föl Rámót-Gileád ellen, és sikerrel jársz!” (22,12). Megérkezett azonban Míkájehú is, négyszázegyedikként, és ezzel megbomlott az összhang, odalett a nagy egyetértés.

Az optimizmust sugalló négyszáz üdvprófétával szemben Míkájehú vereséget jövendölt. Ez a próféta különleges ember volt. Irigylésre méltó és egyben a ma egyháza számára is kijózanítóan egyértelmű mondata, „csak azt fogom mondani, amit az Úr mond nekem” (14), mindannyiunkat követésre hív. Biztos volt mondanivalójában, üzenetének igaz voltában, küldetésében. Nem érdekelte a közhangulat, nem akart alkalmazkodni. Persze, mondhatja a ma cinikus embere: neki könnyű volt! Ő láthatta a trónján ülő Urat, tudta, hogy Isten maga adott hazug lelket a többi próféta szájába. Így nekünk is menne! – gondolhatjuk, így mi is ki tudnánk állni az igazság mellett! De biztos ez?

Naponta feltárul előttünk Isten Igéje, mégis elbizonytalanodunk. Hitünkben is, küldetésünkben is. Ez a próféta a ráhagyatkozás példája. Felőle harsoghatott bárki, amit akart, ő kizárólag az Úrra figyelt. Nem zavarta az elszigetelődés, de az a paradoxon sem, hogy egyszerre kell hirdetnie a békességet (17) és a király halálát. Neki elég volt, amit az Úrtól kapott. Ezt a magatartást kellene elsajátítaniuk Isten mai embereinek is.