Az 1885-ben Szabadkán született Kosztolányi Dezsőről közismert, hogy mélyen hívő katolikus szülők gyermekeként jött a világra, s apja e történelmi egyház helyi gimnáziumának igazgatója volt. Írói sikerei teljében pedig egyszer a Vatikánban is járt, pápai audiencián. Ennek ellenére korán véget ért életének és életművének vannak református vonatkozásai is. A többi között az, hogy 1907. május 19-én – ez idén pünkösd vasárnapja – megjelent első verseskötetében, a Négy fal között címűben rátalálunk húszéves gyerekemberként írott Pünkösd című versére (1905). Ennek első bírálója Ady Endre volt, aki érdekes módon az egyáltalán nem „kosztolányis" világú és hangvételű dunamelléki református püspök és költő-műfordító, Szász Károly hangneméhez hasonlította az ifjú szerző megszólalását. E három megjelenésig jutott kötet sorsáról is olvashatunk a Studia Litteraria című folyóirat 2018-as Kosztolányi-különszámában, s mai református körökben az is sokaknak feltűnt, hogy az Ideje van az olvasásnak.

A reformáció öt évszázadának novelláiból című, Bölcsföldi András által szerkesztett és a Kálvin Kiadó által megjelentetett kiadványban egy Kosztolányi-mű is helyet kapott, számos protestáns szerző mellett. Hiszen nyilvánvaló, 1915-ös novelláskötete – Káin – és más művei nyomán, hogy e sokszínű alkotó a Károli-féle Biblia világában is otthonos volt, a szakrális tartalom mellett annak magával ragadó, el soha nem halványulóan szép magyarsága miatt.

A Pünkösd című szonettjében a nevezetes ünnepre közvetett, de szépen ívelő utalások, metaforák emlékeztetik az olvasókat. Mindjárt a költemény első szava, a „Lángszárnyakon” nem csupán a nyár, hanem a Szentlélek ünnepének hevét, erejét is idézi, azokét a lángnyelvekét, amelyek nem riogatnak, nem pusztítanak, hanem reménnyel, jövőképpel ajándékoznak meg bennünket. A második versszakban megjelenik ugyan a „fakó”, de Isten irgalmából „rövid” éjszaka, azonban a reggel közeledtével „aztán ragyogva, új erőbe forrva / kiszáll s az égre lánguszályt röpít”.

Igen, a pünkösdi lángok végiglobogják a szonett tizennégy sorát, s eljut a számos népdalunkat, népdalfeldolgozásunkat átmelegítő vérszínű rózsákig, a pünkösd ikonikus címervirágaiig: „... vérszínű rózsa lángol, / leszáll a boldogság a másvilágből.” Ez a „másvilág” itt nem a holtak országa, a boldogság nem onnan érkezik, hanem a mennyből, Krisztus kegyelméből.

Ez a pünkösdi elemekkel ugyan nem sűrűn hímzett, de annál hitelesebb ünnepi epizódokat kínáló vers először bár Esti Kornélt, azaz a gyakran bánatba, csüggedésbe hulló Kosztolányi Dezsőt idézi, ám az utolsó két sor visszavisz bennünket e nyáreleji napok tündöklő, kimerültséget, magányt oldó világába: „és álmodó, fáradt fejünk körül / színes, aranyló lepkeraj röpül.”