Lelkészcsaládban nőtt fel. Ezért választotta a teológiát?

Igen is, nem is. Gyermekként lelkész akartam lenni: gyakran kendőt terítettem a vállamra palástként és prédikáltam. Később már kezdtem látni a lelkészi munka nehézségeit is, mint például az építkezés, ügyvitel, így volt életemben olyan időszak, amikor inkább másfelé fordultam. Érettségi után, 2001-ben vallás–történelem szakra felvételiztem. Advent második vasárnapján azonban Isten így hívott el a lelkészi pályára. Egy hangot hallottam: „Szükségem van rád.” Másnap elmentem a teológiára, és elkértem a felvételihez szükséges anyagot. Elsődlegesen Isten elhívása miatt vagyok lelkipásztor, de nem tagadható: erre ő felkészített már a családban is.

Kolozsvárra, a Bulgária-telepi gyülekezetbe azért ment segédlelkésznek, mert „ott sokat lehet tanulni”. Mit szeretett volna elsajátítani?

Ötödév elején úgy éreztem, nem állok készen a lelkészi szolgálatra. Ezért elmentem egy évre Genfbe tanulmányútra. Hazatérve édesapám javasolta, legyek segédlelkész, mert így sokat lehet tanulni. A Bulgária-telepen a gyakorlatban szerettem volna elsajátítani, hogyan lehet embereket megszólítani, Krisztus közelébe vezetni, beépíteni a gyülekezet közösségébe, fejlődni az igei szolgálatok területén.

Elhanyagolt mezőségi közösségbe került, amely néhány év múlva élő gyülekezetté vált. Milyen lelkülettel kezdett neki a szolgálatnak?

Kolozsvár után Gerendkeresztúr és Hadrév társegyházközségébe kerültem, ahol az épületek állaga tükrözte a lelkiállapotot is. De tudtam, Isten a száraz csontokba is életet lehel. A Bulgária-telepi gyülekezettől ajándékképpen egy igés kártyát is kaptam: „Keressétek először Isten országát és az ő igazságát, és mindezek ráadásként megadatnak majd nektek” (Mt 6,33). Így nem a külső tényezőkkel foglalkoztam, hanem Isten országával. Ma is állítom: amikor kizárjuk a külsőségeket és az ő országának hirdetésével törődünk, csodákat élünk át.

Nyolc éve él Déván. Mennyiben más városi gyülekezetben szolgálni, mint vidéken?

Déván nem csak a gyülekezeti tagok nagy területen való szétszórtsága jelent nehézséget. A hívek nem egységes, kompakt közösséget képeznek, mert Erdély számos helyéről érkeztek a városba. Itt minden másként működik, mint vidéken, egy viszont közös: Krisztusra mindenhol szükség van. A családlátogatás városon alaposabb szervezést igényel, nincsenek hagyományok, akinek fontos, az jön el az alkalmakra. A közös igeolvasások, imádság után úgy érzem, szárnyalok. Ugyanakkor meg kell találni azokat a kommunikációs lehetőségeket, amelyekkel mindenkit gyorsan el lehet érni. A gyülekezeti életet Déván nem egy nagy körként kell elképzelni, mint falun, hanem mint több kört egy nagyban. Számos kis körünk van: a presbitereknek, nőszövetségi tagoknak havonta továbbképzőt tartunk, felnőtt bibliaórát, imaközösséget, kóruspróbát, vallásórát és ifjúsági bibliaórát pedig hetente. Évente legalább három-négy nagyobb eseményt szervezünk (csendesnapot, nyári tábort), amikor e körök együtt lehetnek. Dévához számos szórvány tartozik, noha dél-erdélyi településként maga

Déva is szórványnak számít. Mennyire „hálás” szolgálat a szórványmunka?

Fontos, hogy ne „mindent” vállaljak, hanem pontosan tudjam, mi a feladatom. És mikor kell „csak” besegítenem a szekértolásba, de nem én vagyok felelős a szekérért. Lényeges, hogy a tőlem telhetőt a legjobban végezzem, s rendben legyen az önértékelésem. Az elmúlt években rengeteg szeretetet, áldást tapasztaltam meg a gyülekezetben, és nem csak a reformátusok részéről.

Néhány éve Barcsay Ákos-díjjal tüntették ki. Mit jelent ez önnek?

Megerősít abban, hogy megéri szolgálni a szórványban is: van miért és kiért. A cél a megmaradás és nem a pusztulás elnapolása.