Viszlát?

,,Viszontlátásra: mondom mégis, mégis. / Viszontlátásra – holnap. / Vagy ha nem holnap – hát holnapután. / Vagy ha nem akkor – hát majd azután. / És ha aztán sem – talán egy év múlva. / S ha még akkor sem – hát ezer év múlva. / Viszontlátásra a földnek porában, / Viszontlátásra az égi sugárban. / Viszontlátásra a hold udvarán, / Vagy a Tejút valamely csillagán – / Vidám viszontlátásra mégis, mégis!” – írja Reményik Sándor. Tersánszky Józsi Jenő egyik kisregényének címe: ,,Viszontlátásra, drága”.

E citátumokban tökéletes a szóhasználat: (a) viszontlátásra! az újratalálkozás lehetőségét, reményét kifejező búcsúzás, köszönés. A rövidítés – viszlát! – a társalgási nyelvbe illő, bizalmas kifejezés. Semmi gondunk nem lehet az egyik ismert dalban elhangzó ,,viszlát, nyár!” vagy éppen a közbeszédben is gyakran szereplő ,,viszlát, tavasz!” köszönéssel.

Ám egyre gyakrabban találunk példát a ,,viszlát” szóösszevonás félreérthető alkalmazására. A közbeszéd és a média ugyanis felkapta e szót a valamely kellemetlenségtől való megszabadulás, azaz végleges elköszönés kifejezésére: ,,viszlát, lehangoltság!”; ,,viszlát, zsíros haj”; ,,viszlát, emésztési problémák!” (Gyakran vessző nélkül, azaz hibásan, például: ,,viszlát pattanás”; ,,viszlát élősködők”.) Ilyenkor tehát ellentmondásba kerül a szó eredeti értelme (az ismételt találkozást óhajtó elköszönés) és a közölni szándékozott tartalom (a problémától való mentesülés reménye), és zavaros, mulatságos megnyilvánulások állnak elő e logikátlan jelentésbővülés következtében. A jelzett probléma végleges abbamaradásának vágya helyett a közlés ennek éppen a fordítottjára utal.

Ezzel mit sem törődve harsogja tovább a média: ,,viszlát, viszketés és kipirosodás!”; ,,viszlát, puffadás!; ,,Viszlát, baktériumok”; ,,viszlát, tavaszi fáradtság!" Márpedig aligha szeretne bárki is a soroltak bármelyikével – újra – találkozni.