Vidáman kanyarog az út a már rég zöldbe öltözött Bakony dombjai között. Ahogy elfogynak a fák, előtűnnek a horizontot kitöltő lankás szántóföldek, mezők, amelyeket szélerőművek óriási robotvirágai tarkítanak. Mindig rácsodálkozom, hogy a valóságban milyen óriásiak ezek a szerkezetek.

Az ezerhatszáz fős Dudarra tartok, amely nem fiatal település, már a XIII. században lakott volt, a legtöbbször a közeli Csókakőhöz és annak várához tartozott, az évszázadok alatt volt a Cseszneky, a Huszár, a Botkai, a Rozgonyi család birtoka is. A falu a Rákóczi-szabadságharc után került a Nádasdy család tulajdonába. A reformáció idejében a mészégetőiről híres Dudar teljes lakossága a kálvini tanok követője lett, vallási homogenitását egészen a XX. század második feléig megőrizte, ekkor nyílt szénbánya a településen. A feljegyzések szerint református templomát a XIII. századi előd mellé, illetve helyett építették a XV. században, ezt alakították a mai formájára az 1700-as évek végén, az eredeti épületre az északi oldalon álló késő gótikus előcsarnok emlékeztet, amelynek külső fala kapukeretet rejt.

A barokk stílusú templomot körülölelő, néhány éve emelt kőkerítés mellett sétálok, a templomkert főbejárata feletti fém boltívre hegesztve a huszonötödik zsoltár első sora köszönti a látogatót: „Szívemet hozzád emelem”. A kert hatalmas, gyümölcsfákkal beültetett zöldjén áll nemcsak a templom, hanem a gyülekezeti ház és a parókia is. Utóbbiban él feleségével és két gyermekével Deák László Olivér, aki már két éve pásztorolja a dudari gyülekezetet.

Az évezred elején épült tágas és karzattal(!) is ellátott gyülekezeti központ nagytermében ülünk le beszélgetni, kisvártatva csatlakozik hozzánk Papp Sándorné Jutka és Simon Ervinné Erzsi, valamint Balogh István, illetve egy nagy tányérnyi pogácsa is, amelynél finomabbat talán még sosem kóstoltam.

ERZSI

Simon Ervinné Erzsi Dudaron született, mint mondja, már hetvenegy éve tartozik a gyülekezethez, amelynek húsz esztendeje presbitere is, most kezdte a negyedik ciklusát. Szívesen idézi fel gyermekkorát, amikor ötvenen kezdték az első osztályt a helyi iskolában, amelyet a református gyülekezet épített a XIX. század elején, majd a bányanyitás idején államosították. — Ratkó-korszakos leány vagyok, abban az időben nem számított különlegesnek az ekkora osztálylétszám.