A királyok első könyvének nyolcadik fejezetében megállít egy rövid mozzanat: az Isten dicsősége betölti a sátrat, és miatta a papok nem tudják ellátni a munkájukat. Ha ezt csak a horizontális síkon nézzük, micsoda botrány: a papok nem látják el a feladatukat. Ki végzi akkor az áldozatokat a népért? Micsoda mulasztás, micsoda felelőtlenség! Mi lesz akkor az isteni rendeléssel? De ha hozzátesszük a vertikális síkot, azt látjuk, hogy éppen azért nem lehetséges a vallási rutin elvégzése, mert kairosz van: Isten ládája a helyére került, és az ő dicsősége betölti a teret. Isten aktuális cselekvése, amelyben közel jön az emberhez, felülírja, ha úgy tetszik szabotálja, ellehetetleníti azt a rutint, amellyel az emberek fenntartják vele a kapcsolatot. Azon gondolkodtam, hogy de szeretném ezt megélni… Hogy nem azért állnak meg a dolgok vagy kerül homokszem a gépezetbe, mert az ember gyarló, béna és sokat mulaszt, hanem azért, mert Isten éppen kitölti az űrt, és megmutatja dicsőségét.

Bármilyen abszurd, épp a vallásilag nagyon is elkötelezettek azok, akik botrányt kiáltanak akkor, amikor Isten cselekszik, felülírva a rutint. Amikor megakasztja a szokásos elvárásokat, amikor nem ugyanúgy folynak a dolgok, biztonságos egyformaságban tovább. Szabotőre a szép rendnek.