A királyok első könyvének nyolcadik fejezetében megállít egy rövid mozzanat: az Isten dicsősége betölti a sátrat, és miatta a papok nem tudják ellátni a munkájukat. Ha ezt csak a horizontális síkon nézzük, micsoda botrány: a papok nem látják el a feladatukat. Ki végzi akkor az áldozatokat a népért? Micsoda mulasztás, micsoda felelőtlenség! Mi lesz akkor az isteni rendeléssel? De ha hozzátesszük a vertikális síkot, azt látjuk, hogy éppen azért nem lehetséges a vallási rutin elvégzése, mert kairosz van: Isten ládája a helyére került, és az ő dicsősége betölti a teret. Isten aktuális cselekvése, amelyben közel jön az emberhez, felülírja, ha úgy tetszik szabotálja, ellehetetleníti azt a rutint, amellyel az emberek fenntartják vele a kapcsolatot. Azon gondolkodtam, hogy de szeretném ezt megélni… Hogy nem azért állnak meg a dolgok vagy kerül homokszem a gépezetbe, mert az ember gyarló, béna és sokat mulaszt, hanem azért, mert Isten éppen kitölti az űrt, és megmutatja dicsőségét.

Bármilyen abszurd, épp a vallásilag nagyon is elkötelezettek azok, akik botrányt kiáltanak akkor, amikor Isten cselekszik, felülírva a rutint. Amikor megakasztja a szokásos elvárásokat, amikor nem ugyanúgy folynak a dolgok, biztonságos egyformaságban tovább. Szabotőre a szép rendnek.

Merész kérdés, de fel kell tenni, hogy Isten és az az intézmény, amellyé a papok feladata és az áldozatok bemutatása is válik, ellenérdekeltté lett? Attól függ, mit gondolnak a papok a dolgukról: látják-e még az eredeti mögöttes tartalmát a cselekedeteiknek, vagy csak megteszik azokat. Merész kérdés, de fel kell tenni: az intézményesedő egyház időnként ellenérdekeltté válik Isten cselekvésével? Csak akkor, ha elfelejti, mi is az oka a létének, küldetésének. Ha becsontosodik a szokott működésmódra akkor is, amikor Isten már valami mást szeretne ott látni. Ezek az idők választás elé állítanak: mit szeretnénk? Tenni tovább úgy, ahogyan eddig, vagy, kockáztatva az ismert működés biztonságát, van rugalmasságunk felfedezni, hogyan tudnánk Istennel mozdulni?

Az egyházunk most kényszerváltozásban van, vezetői, törvényi változásainál és a világ változásánál fogva egyaránt. Nagy kísértés visszavágyni valamilyen nosztalgikus, idealizált békeidőt, változatlanságot, virágkort, de semmiképp sem megy úgy tovább, mint eddig. Kérdés, hogy a bizonytalanságot, kényelmetlenséget mivel próbáljuk oldani. Lehetőségek egész tárházából választhatunk. Lehet megkeseredni és kilépni nyilvánosan vagy burkoltan – csöndes szabotázzsal. Lehet tudományokat segítségül hívni. Lehet azt mondani, hogy rossz közéleti irányt vettünk, és választani egy másik lehetőséget ugyanazon a csatatéren. Vagy lehet visszatérni az Isten-kapcsolat legalapvetőbb rétegeihez, és minden mást levetve új vezetést kérni tőle. Imádság és igeolvasás. Egészen mintha az élő Ige éve volna.