Édesanyák vasárnapján, az istentisztelet után beszélgetünk. Milyen útravalót kapott az édesanyjától?

Szüleim korai válása miatt sokáig egyedül nevelt engem. Minden, amim van, neki köszönhetem. Mindig biztos támaszom volt, tudtam, bármi adódjék, segíteni fog, tűzön-vízen keresztül fogja vinni, hogy nekem jó legyen. Ő és a nagyszüleim miatt vagyok református, először ők vittek el a templomba, az ő kedvéért kezdtem hittanra járni, ahol később kiformálódott bennem, hogy lelkipásztor szeretnék lenni. Van miért hálásnak lennem érte és neki.

Hogyan érkezett meg az elhívás a szolgálatra?

Hamar észrevettem, hogy igazán az egyházban érzem jól magam. Tízéves lehettem, amikor megfogalmazódott bennem: lelkész leszek. Sokan afféle gyermeki fellángolásnak vélték ezt, de Isten megtartott és tovább vezetett ebben az elgondolásban. Nem volt bennem kétség: amikor a beregszászi Bethlen Gábor Magyar Gimnáziumban leérettségiztem, máshova nem adtam be a jelentkezésemet, csak a sárospataki teológiára.

Miért választotta éppen Sárospatakot?

Bár a szüleim válása miatt visszamentünk édesanyám szülőfalujába, Benébe, és ott kezdtem hittanra járni, de Beregszászon kereszteltek, később ott konfirmáltam, a városka gyülekezete és annak lelkipásztorai meghatározóak voltak a hitbeli növekedésem szempontjából. Utóbbiak mindnyájan Patakon végeztek, az ő nyomukban indultam el a lelkipásztorság útján.

Milyen útravalót adott Sárospatak?

Noha egy gimnáziumba jártunk, onnan nem emlékeztem rá, hiszen négy évvel alattam járt, így Patakon ismertem meg a feleségemet. Noha megfogadtam, hogy alsóbb évesekkel sosem kezdek, Istennek mindig vannak feleletei az emberi sohákra... Ami a képzést illeti, sajátos látást és rengeteg gyakorlati útmutatást kaptam a lelkipásztori szolgálathoz. Ebben évfolyamvezetőnknek, Enghy Sándor jelenlegi rektornak meghatározó szerepe volt. Megtanultuk tőle, hogy mindenkire oda kell figyelni a gyülekezetben, hogy mindenkit úgy kell értékelni, ahogy van. Öregdiákként máig visszajárunk, és amikor ott vagyunk, csapatostul becsöngetünk a rektor úrhoz is, hogy kiszakítsuk kicsit a mindennapok teendői közül. A miskolc-tetemvári kitérő után három hónappal ezelőtt Pócsmegyer-Leányfalura kerültek. Ez az első önálló szolgálati helyük.

Hogyan fogadták önöket?

Nagy szeretettel és türelemmel. Tudják, hogy újak vagyunk, hogy sok a feladat, ezért nem róják fel, ha hibázunk, és valami nem úgy történik az istentiszteleten.

Ezek szerint vannak kezdeti hibák?

Nem kell nagy dolgokra gondolni. Például itt a prédikáció után szokás a ráfelelő ének. Eleinte többször is kihagytuk, a saját megszokásunk szerint haladtunk tovább a liturgiában. Vagy minden hónap első vasárnapján elénekeljük a Himnuszt. Tehát ilyen apróságokra is oda kell figyelni. Hálásak vagyunk az itteniek türelméért. Meg azért is, hogy egy szolgálói réteg vállalja a gyermek-istentiszteletetek megtartását. Konfirmandusaink is szép számmal akadnak, és van ifjúságunk is. Jönnek az emberek, igénylik az alkalmakat. Leányfalun már a második bibliaórát kellett beindítanunk, de egyéb terveink is vannak, így amint felszabadul egy kis energia, lépésről lépésre haladunk tovább.

Mikor látták utoljára az otthoniakat?

Ha hazamennék, azonnal elvinnének a frontra. Ezért édesanyámmal a háború kezdete óta telefonon beszélünk. Rövid időre kétszer összefutottam vele a határ magyar oldalán, amikor a feleségemet levittem odáig, hogy legalább ő meglátogathassa a családját. Öcsémet viszont bő két éve nem láttam. Egyébként az otthonosságérzésünket erősíti itt, hogy a pócsmegyer-leányfalui gyülekezetnek éppen gyermekkorom helyszíne, a bene-csetfalva-sárosoroszi gyülekezet a testvérközössége, és az elődünk, Kovách Tamás lelkipásztor idejében szerveztek is adománygyűjtést a számukra.