„Van, amire igen élesen emlékszem zsenge gyermekkoromból. Kodolányi János írásait olvasva elevenedett föl ez bennem ifjúkoromban. Ő aprólékosan és kíméletlen őszinteséggel részletezte gyermekkora hullámzó érzelmi világát önéletrajzi írásaiban” – vallotta egy életútinterjúban.

Kodolányi írásainak a távlatossága hatott rám. Sürvedés – mondják egyes vidékeken a közelgő alkonyórára, amikor esteledik, sűrűsödik a sötét. Elértem ezt az időt, és erről eszembe jutnak régi dolgok. Sorolunk eseményeket, neveket, időpontokat, mert kulcsfontosságúak. De milyen mögöttes folyamat emeli ezeket a mindennapok fölé? Teológus diákként szemináriumi könyvtáros voltam, azokat az ószövetségi szakkönyveket kezeltem évekig, amelyeket Kodolányi János tanulmányozott, gyűjtögetve nagy bibliai regényei anyagát, a többi között felkészült Az égő csipkebokor megírására. Püspökladányból bejárt Debrecenbe. Csikesz Sándor Csányoszrón nem fogadta még őt áttérő reformátusként, majd csak Debrecenben, professzori tisztségében, és ugyanott, a szemináriumi könyvtárban keresztelte meg Kodolányi fiait. Mindez együtt hatott rám igazán.

Életútjából tudjuk: két és fél éves korában látta utoljára édesapját, 1942-ben, amikor ő a frontról hazatérhetett szabadságra. Édesanyja nehéz munkákat, például takarítást vállalt, hogy kenyeret adjon a családnak, de mindig elbocsátották, mondván, a férje a „fasiszta hadseregben” szolgált.

Apátlan voltam, és osztályidegen. Anyám hazavárta apámat Voronyezs után, nem volt hajlandó holttá nyilváníttatni. Nagyapám földjét, lovait elkobozták, kulák volt.

Rozsályban tanított apám, a parókián a küszöb alá ásták el a klenódiumokat, hogy ne rabolhassák el. Láttam a vár üszkös falait, könyvtárát apám rendezte. A község felgyújtotta, kirabolta, falait elhordta.