Mi, emberek érzékeny lények vagyunk, ezért van örömünk és bánatunk, ezért nevetünk és sírunk, ezért tudunk szeretni és gyűlölni. Jó, ha gondolunk erre, amikor egymással találkozunk, kommunikálunk, hogy ne sértsük, bántsuk meg egymást úton-útfélen – és persze ne sértődjünk meg minden semmiségen. Egy bizonyos, a békesség nem fog sült galambként a szánkba repülni, tenni kell érte valamit, csak az a kérdés, hogy mit. Csak egyet: Jézus békességre hívó szavát meghallani és komolyan venni. Ő maga kínálja nekünk, amikor így szól: „Békességet hagyok nektek, az én békességemet adom nektek, de nem úgy adom nektek, ahogyan a világ adja. Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, ne is csüggedjen!” Hogyan lehetett Jézusnak békessége azok után, ami vele történt: elárulták, megkínozták, megfeszítették? Úgy, hogy itt már nem az emberiről van szó, hanem az Istenéről, amely minden értelmet meghalad. Az Isten békességét ugyanis nem a történések, hanem az ő irgalmas szeretete befolyásolja.

A békesség nem mérlegelés, haragszom vagy nem haragszom kérdése, hanem az isteni irgalom elfogadása és továbbadása. Az irgalom Isten Lelkének legbensőbb titka, az élő, eleven Szentek Szentjének szüntelenül áramló szeretete, a teremtésben elhangzó, örökké visszhangzó legyenje, az életre, a létezésre kimondott igenje, amelyet senki és semmi nem némíthat el. Mindenestől az életet szolgálja, nincs alternatívája, nélküle csak halál, pusztulás vár a világra. Se a természet, se az emberi lélek, se az emberiség nem élhet nélküle.

Nem csak szavakra, párbeszédre van szükségünk ahhoz, hogy békességben tudjunk élni egymással. Egy-egy ilyen beszélgetésre különösen is igaz lehet a mondás: „Csak akkor szólj, ha szebbet tudsz mondani, mint a csend!” Olykor a szavak csak akadályozzák a megértést, ilyenkor jobb a csendre figyelni.

A békesség gyógyítja a sebeket, és viszont: a gyógyulóban levő sebek egyre több békességgel töltik el a szíveket. Jézus feltámadása után rálehel a tanítványokra, és ezt mondja: „Akiknek megbocsátjátok a bűneit, azok bocsánatot nyernek, akikéit pedig megtartjátok, azoknak a bűnei megmaradnak.” Vagyis nem lesz békességük. Hallatlanul nagy felelősség nehezedik ránk: mit kezdünk az Isten megbocsátásával, elfogadjuk és továbbadjuk-e másoknak, meg tudunk-e békülni az Istennel, az emberekkel és magunkkal?

A békesség és a megbocsájtás olyanok, mint a sziámi ikrek, egymás nélkül nem létezhetnek. Nekünk csak a magvát kell elvetnünk. Sokszor lehetetlennek tűnik megbékélni magunkkal is, pedig egy mustármagnyi hit is elég Istenben és az ő Lelkében, aki pünkösdkor kitöltetett a tanítványokra, mert a békesség a Lélek által, a föld pedig magától terem, és „ez a magától: ez a Kegyelem” (Reményik Sándor). Csak ezért a mustármagnyi hitért kell imádkozni, ha ez megadatik, a szívünkbe kell rejteni, hogy a mag magától teremjen, hogy háború helyett végre békesség legyen.