A királyok második könyvének olvasása során elérkezünk Júda királyságának végidejéhez, egyre kikerülhetetlenebbé válik, hogy Babilónia a maradék függetlenségétől is megfoszsza Isten népének földi királyságát.

Királyok jönnek-mennek, akiknek az értékelése a Szentírás szerint kizárólagosan attól függ, hogy az Úr szemében, azaz megítélése szerint jót vagy rosszat cselekedtek-e. A kettő között nincs átmenet vagy köztes osztályozás. Uralkodásuk leírásának elején minden esetben olvashatjuk tevékenységük elbírálását. Ezékiás „azt tette, amit helyesnek lát az Úr” (2Kir 18,3). Manassé, aki emberáldozatával Júda történetének legsötétebb fejezetét írta meg, és Manassé fia, Ámón „azt tette, amit rossznak lát az Úr” (2Kir 21,2.20). A nem Isten törvénye szerint eljáró uralkodók idejében nőtt a romlás, a külső befolyás ereje, a szorongatottság mértéke és az Úr útjáról való letérés, a bálványimádás. A jó királyok idejében megtisztulás, szabadság érkezett fizikai és lelki értelemben egyaránt.

A meggyilkolt Ámón király után az ország népe tette királlyá a nyolcesztendős Jósiást (2Kir 21,24). Róla így szól az Írás: „Azt tette, amit helyesnek lát az Úr. Mindenben ősatyjának, Dávidnak az útján járt, és nem tért el arról sem jobbra, sem balra.” (2Kir 22,2) Jósiás harmincegy évig tartó uralkodása kiemelkedő fejezet Isten népe történetében.

A templom felújítási munkálatai során előkerült a törvénykönyv, amelynek felolvasása után a király nyilvános bűnbánatot gyakorolt, megtisztította a templomot és az istentiszteletet, a bírák kora óta nem látott szabadulásünnepet, páskát tartottak országosan (2Kir 23,22). „Nem volt hozzá hasonló király őelőtte, aki teljes szívéből, teljes lelkéből és teljes erejéből megtért volna az Úrhoz, mindenben megfelelve Mózes törvényének, és utána sem támadt hozzá hasonló.” (2Kir 23,25)