A középiskola utolsó évét fogja kezdeni, de már eldöntötte, hogy a teológiára megy. A gyülekezeti életnek régóta részese, főként az ifjúsági munkában van jelen. Mekkora erőbedobással szolgál?

Igyekszem a tőlem telhető legtöbbet beletenni. A péntek számomra az a nap, amelyben változatlanul ott van az ifi és a konfirmációs előkészítő. Ezek a csoportok szívügyeim. Általában csak olyankor nem veszek rajtuk részt, ha beteg vagyok. De úgy gondolom, ifivezetőként természetes, ha egy péntek délután és este ez az elsődleges számunkra. Aznap délután-este legalább öt órán át nem vagyok elérhető. Nem pusztán megszokásból fontos számomra a jelenlét, sokkal inkább a jelentősége miatt és felelősségérzetből. Hiszen minden egyes alkalom lehetőség a találkozásra az Úrral, és fontos, hogy gyülekezetünk fiataljainak is teret adjunk erre.

Mi a jellemző problémája a mai tizenéveseknek?

A valóságtól való elszakadás. A telefon például mindannyiunk számára egyre nagyobb kísértés, ami bár vihetne közelebb is Krisztushoz, de az esetek többségében sajnos mégis elszakít. Emlékszem, egy ifi után a terembe lépve azt tapasztaltam, hogy hárman egy kupacban ültek ugyan, de a bögréjüknek támasztott telefonon külön-külön „live-oltak”. Próbáltam beszélgetést indítani, de nem kértem, hogy tegyék el a telefont. Ahogy haladt előre a társalgás, maguktól eltették, kezdtek rám és egymásra figyelni… Az a tapasztalatom, hogy beszélgetni kell a fiatalokkal, figyelni rájuk, látni, hol tartanak, miben vannak. Egyszerre járunk előttük és mellettük. Amire igazán szükségük van, az a szeretet.

Önnek meg nagy szeretetfölöslege van?

Dehogyis. Valószínűleg mélyről fakadóan mindannyiunkban jelen van a szeretethiány, a vágy az igazi, teljes, Istentől eredő szeretetre. Én csupán azt a töredékest próbálom adni, amim van, tükrözve a Tökéletesét. Sokáig én magam is rendkívül szeretetéhes voltam. Fakadt ez részben a gyerekkoromból, amelyben szüleim válása miatt sok sebet szereztem, de talán pont ebből kiindulva sokkal intenzívebben tudtam megtapasztalni Isten szeretetét: azt, hogy ő egyfajta menedék.

Hosszú folyamat volt a hitre jutása?

Mindenképpen útként fogható fel. Talán 2018 nyarát mondanám a legmeghatározóbb pontjának. Ekkor már nem csak a közösség, az ingyen ételek és jó hangulat okán voltam jelen a templomban. Elkezdtem szolgálni járni, és már nem volt más, csak Isten és én. A Bibliát segítségül hívva kezdtem el imádkozni párbeszédben, mintha Isten ott állna mellettem. Akárcsak Dávid a zsoltáraiban és Jézus a Gecsemáné-kertben, szabadjára engedtem az érzéseimet, indulataimat… A megtérés folyamatában mindenképpen szembe kell néznünk magunkkal, jellemezzen minket a túlzott önszeretet vagy épp az öngyűlölet.

Hogyan döntötte el, hogy lelkészi pályára megy?

A konfirmáció után az egyik presbiter nemcsak kezet fogott velem, hanem mélyen a szemembe nézett, és azt mondta: „Belőled lelkész lesz.” Ez egyszerre döbbentett meg és hozott lázba. Foglalkoztatott a teológia, de sokáig tartottam attól, hogy ez pusztán fellángolás, nem nekem való. Az évek teltek, és a hívás nem múlt el, sőt, mélyebbé vált. A kezdetleges tűzből mélyről fakadó vágyódás lett. Öt év elteltével sokadjára, mégis talán utoljára megkértem Istent, adjon jelet, ha ez az utam. Az következő napokban ezekbe az Igékbe futottam: „emberhalászokká teszlek titeket”, és „nem rejthető el a hegyen épített város”. A döntés utolsó állomása az volt, amikor gyülekezetünk vezető lelkipásztorával leültünk beszélgetni az elhívásomról és a teológiáról. Ő jól ismer engem, látja a hiányosságaimat, gyengeségeimet, és tudatában van bűnösségemnek is. Mindennek fényében tett fel nekem mélyebbnél mélyebb kérdéseket, megbizonyosodva arról, hogy készen állok, és ezért nyugodt lelkiismerettel engedhet utamra ebben. A súlyos beszélgetés ellenére felszabadultan és békességgel a szívemben tudtam hazamenni, tudva, ez az én utam.