A megszállás évtizedei alatt a diktatúrát működtető hatalombirtokosok a társadalom totális ellenőrzését és irányítását kívánták elérni, kiemelt céljaik között pedig egy fontos társadalomszervező erő, az egyházak felszámolása is szerepelt.

Az 1956-ot megelőző nyílt egyházüldözés időszaka viszonylag jól ismert, azonban a levert forradalom utáni évtizedekben „minden szabadabb volt” – emlékeznek vissza nosztalgiával sokan azok közül, akik mind a Rákosi-, mind a Kádár-rendszert átélték. A történeti kutatás legújabb eredményei mégis arra mutatnak, hogy a két korszak között sokkal kevesebb különbség volt, mint ahogyan azt a sokszor szelektív társadalmi emlékezet megőrizte.

A „hosszú” hatvanas évekről (1958–1973) alkotott képünk újragondolására hív bennünket egy frissen megjelent könyv harminchárom szerzője, akik felekezetközi – római és görögkatolikus, református, illetve evangélikus fókuszú – vizsgálatot végeztek. A kétkötetes, közel ezeroldalas munka „Küzdelem a lelkekért. Pártállam és egyházak a hosszú hatvanas években” címmel jelent meg a Nemzeti Emlékezet Bizottsága kiadásában. A különböző tudományterületekről érkező szerzők közös kutatási tapasztalata volt, hogy 1956 után a pártállam célja továbbra is az egyházak felszámolása maradt.

Noha a politikai vezetés azt a képet igyekezett felépíteni Magyarországról – elsősorban a Nyugat felé –, hogy a lelkiismereti és vallásszabadság működik, a gyakorlatban a korábbihoz képest pragmatikusabb, célzottabb egyházüldözés vette kezdetét. Ennek alapelveit a stabilizálódó hatalom Nagy Imre és társainak kivégzésével egy időben, 1958 nyarán két párthatározatban rögzítette. Az egyházak szűk, egyben szigorúan ellenőrzött működési kereteket kaptak. A „világnézeti harc” döntően ifjúságnevelési, illetve ifjúságpolitikai kérdés lett, Kádár János pedig még a nyolcvanas évek elején is hangoztatta, hogy a „küzdelem a lelkekért” továbbra is folyik.

Az egyházpolitikai direktívákat a kényszerkollektivizálás mielőbbi és teljes körű végrehajtásának terve követte.

...