Több minden – egyebek mellett zeneértése, zeneszeretete és finoman rejtőzködő költői tehetsége – okán is különösen kedves számomra az 1632 körül született, Tornától Szatmárig számtalan eklézsiában paposkodó Szőnyi Nagy István. Sok teológiai, egyháztörténeti írása miatt kedvelem, de az 1695-ben, Kolozsvárott megjelent Magyar Oskolája áll hozzám a legközelebb, az a műve, amelynek fő célja az olvasás tanulásának „megédesítése” volt.

Lelki és érzelemalapú, megerősítő módszertani olvasmány lehet ez tanárok, szülők és gyermekek számára egyaránt, a mai, felvételi vizsgás stációkkal teli időkben is. Bárha nem az írás-olvasás a középiskolákba készülők legfőbb nehézsége, mégis sokat segíthet nekik. Hiszen aki e XVII. századi sorokat leírta, azt a hit mellett a tudás átadásának szeretete irányította, s a sok puritán szerzőre jellemző, még a feladatokat is otthonossá tevő szándék, amelynek érdekében életteli hasonlatokat is gyakran használt: „A tanulónak elméjét kell tanulástól idegenítő és abban megtompító, s késleltető bojtorjános előítéletektől megszabadítván elkészíteni. Az ács elsőben a göcsörtöktől megbárdolja, s gyalulja a gerendáját, s azután építi a házat. A kovács elsőben melegíti a vasat, s úgy hajtja s formálja láncát. Az ötvös megtisztítja aranyát, s úgy művel drága munkát. A jól megkapált szőlő terem édes mustot. Készítsd jól a tanulóknak elméjét, s megnyerted munkádnak felét... A tanulásnak nehézsége, s megtanulásának lehetetlensége képtelen ábrázattal rettenti a tanulókat. Mi is, Isten kegyelméből, a tanításnak és tanulásnak darabosságát simogatjuk, nehézségeit könnyebbítjük, hosszúságát rövidítjük, s tekervényes kerengésit egyesítjük…”