Az életünkben gyakran találkozunk olyan pillanatokkal, amikor teljes erőbedobással dolgozunk valamin, mégis úgy érezzük, hogy az eredmény túlmutat saját erőfeszítéseinken. Ez a tapasztalat különösen igaz a hit világában, ahol az emberi munka és Isten kegyelme egymásba fonódva hoz létre valami nagyszerűt. A reformátori alapelvek is ezt a párhuzamot tükrözik, hangsúlyozva, hogy bár életünk és hitünk teljes mértékben Isten ajándéka, mégis aktív részesei vagyunk saját életünk alakításának.

Amikor az első könyvemet szerkesztettem kollégáimmal, a bemutatón érdekes élményem volt. Ha visszatekintettem az elmúlt időszakra, láttam azt a rengeteg munkát, amelyet a húsz szerző beletett ebbe a kötetbe. Ugyanakkor hatalmas hála volt bennem, mert azt éreztem, több lett ez a mű, mint a részek összessége. Igazi ünneppé vált a könyvbemutató, és elsősorban Istennek adtam hálát a megtett útért.

Talán mindannyiunkkal előfordult már, hogy valamibe maradéktalanul beleadtuk magunkat, mégis azt éltük át, hogy inkább megtörténtek velünk a dolgok. Teljes az erőbedobás, ugyanakkor több születik, más lesz, mint ami pusztán az én emberi erőlködésemnek lehetne az eredménye.

A hitünk egyik párhuzamos igazsága ez: Isten úgy munkálkodik az életünkben, hogy mi ahhoz nem tehetünk semmit hozzá, el sem vehetünk belőle, mégis mi is száz százalékig benne vagyunk. Megtettem a magam dolgát, de a növekedést, a csodát Isten adta, és én csak eszköz voltam a kegyelem megtestesülésében. Hálára hív ez a szemlélet. Valahogy úgy, ahogyan Jézus meggyógyítja a tíz leprást. Egy közülük utána visszamegy Jézushoz, és hálásan elismeri, kinek köszönheti a csodát. Vegyem észre én is a jeleket, és merjek ezért hálás lenni Istennek! Ne csak úgy tudjam megélni a kapcsolódást hozzá, hogy újra leprássá kell válnom, mert a kegyelmet csak ezen az egy úton tapasztaltam meg. Az Isten irgalmasságát követheti a hálánk és a megváltozott életünk.

Ahogy a fény egyszerre lehet részecske és hullám, ugyanúgy az életünk is tele van paradoxonokkal, amelyek óhatatlanul kísérnek bennünket. Egyszerre teljes mértékben rajtunk múlik, ugyanakkor teljes mértékben résztvevői is vagyunk valami nagyobbnak. Ha megnézzük a reformátori alapelveket, mindegyikben ott van ez a párhuzamosan érvényes igazság.

Sola scriptura. Egyedül a Szentíráson keresztül kaphatok tiszta képet arról, hogyan jelenti ki magát Isten. Ahogy Kálvin írja, rácsodálkozhatom Isten tervére, törvényére, teremtményeire, az emberek között is. A protestáns szellemtörténet viszonya a természethez, benne az emberi természethez is ambivalens, hiszen elsősorban a kijelentés alapján tájékozódik, a teremtett világ csak közvetve utalhat az isteni igazságra. A bűn alá rekesztett világ megváltásra szorul, így helyes istenismeretre és alkotásainak helyes megismerésére (benne saját magunkéra) is Isten Igéjének fényében juthatunk. Kálvin ezt a szemüveg viselésével szemlélteti: „Szembajosok, akármilyen szép könyvet adsz is nekik; ámbár megismerik, hogy az valami írás, nem tudnak két szót sem elolvasni, de ha felteszik a szemüveget, annak segélyével mindjárt tisztán kezdenek olvasni: így a Szentírás Istennek egyébként zavaros ismeretét elméinkben összegyűjtvén, a homályt elűzvén, tisztán mutatja nekünk az igaz Istent.” Ennek fényében saját meggyőződésünket és tapasztalatainkat, világszemléletünket egyfajta kritikai távolsággal kell szemlélnünk, hiszen „minden embernek útja igaz a maga szemei előtt, de a szívek vizsgálója az Úr” (Péld 21,2).

Ez azonban jelenti-e azt, hogy nem nézhetünk körbe a kertben, az erdőben, a természet egészében hálaadással és a ránk bízott küldetés felelősségével anélkül, hogy fűben-fában animista módon Istent magát keresnénk és mindebben a bálványimádás veszélyét látnánk?