Felnőttként tért meg. Mi győzte meg arról, hogy teljes élet csak Isten kebelén lehetséges?

Református családban nőttem fel, így korábban sem voltam istentagadó, ateista, de a betegségem előtt nem érdekelt a hit, a vallás. Ellene sem voltam, addig is sokszor önzetlenül és örömmel segítettem a templom körüli famunkákban – fafaragó vagyok –, de nem jártam hitben, akkor nem ismertem még az utamat. A kétezres évek közepén jóindulatú daganatot találtak a májamon, megműtöttek. A kórházi ágyon fekve meghatározhatatlan késztetés hatására imádkozni kezdtem. Megfogadtam, hogy ha Isten megment, utána egész életemet örök hálaadással neki szentelem. Megmentett, én pedig azóta igyekszem neki tetsző életet élni.

Teljesen meggyógyult?

Néhány évvel később a rekeszizmomon fedeztek fel egy rosszindulatú daganatot, amelyet nem lehetett műteni, de az orvosok szerint néhány évig még elélhetek vele. Minden napomat imádsággal kezdem és fejezem be, ezekben újra kértem az Urat, hogy mentsen meg. A következő vizsgálatnál az orvos azt kérdezte tőlem: „Géza, hová tűnt a daganat?!” A főorvos asszony sem tudta megmagyarázni, hogyan szívódhatott fel a tumor. A feleségem azt kérdezte tőle: „Akkor csoda történt?” Mire a doktor azt felelte, nevezhetjük annak is, mert nincs rá tudományos válasza. Én az imádságnak tulajdonítom a gyógyulást, Isten ismét meghallgatta a könyörgésemet. Hála neki azóta is egészséges vagyok, bár hét évvel ezelőtt agyvérzést kaptam, a fél oldalam lebénult. Hiszem, hogy abból a betegségből is az Úr segítségével épülhettem fel szinte maradandó károsodás nélkül.

Nem rendítette meg, hogy bár felajánlotta életét a Teremtőnek, ő folyamatosan próbák elé állítja, mint Jóbot?

Sohasem okoltam Istent a velem történt rossz dolgokért. A keresztyén embert is érheti veszteség, tragédia, betegség, de ha bízunk Istenben, megment bennünket. Amikor lebénultam, egy percig sem gondoltam, hogy úgy is maradok. Gyorsan gyógyultam, a nővérek és az orvosok egymásnak adták a kilincset, úgy vizsgálgattak, mint egy csodabogarat. „Hogyan csinálja?” – kérdezték. „Teszek érte: sokat imádkozom és tornázom” – feleltem. A kórházban velem volt a Bibliám és az énekeskönyvem. Az egyik nővér szóba is hozta, elmondtam neki, hogy járok temetésekre is kántorizálni. Megkérdezte, énekelnék-e ott neki valamit. A negyvenkettedik zsoltárt választottam, megkértem, hogy közben csukja be az ajtót, ne zavarjuk az osztályt. Elkezdtem, de a nővér mégsem csukta be, hagyta, hogy a zsoltárt mások is hallhassák. Utána azt mondta, szerinte még sosem énekelt senki sem abban a kórteremben.

Hogyan változott meg az élete, miután befogadta Istent?

Olyan, mintha a tenyerén hordozna. Az élet számos területén érzem láthatatlan erejét, megnyugtat, hogy nem kell félnem, mert ott van mellettem. Emellett elkezdtem foglalkozni a vallással, teológiával. Sorra olvastam és olvasom most is a vallástörténeti és hittudományi könyveket, prédikációsköteteket. Azért is, hogy ha valaki kérdéseket tesz fel nekem, akkor tudjak rájuk válaszolni. Minél többet olvasok, annál inkább érzem azt, hogy a születésem óta így kellett volna élnem.

Bár gyermekként megkeresztelték, ifjúként nem konfirmálhatott. Hogyan gondolkodik a felnőttkonfirmációról?

Bár hatvanöt éves leszek az idén, a nyugdíjra készülök, nem tartanám zavarba ejtőnek, kényelmetlennek, ha ott kellene állnom a fiatalok között és válaszolnom a konfirmációs vizsga kérdéseire. Sőt, azt is fontolgatom, hogy Isten színe előtt is megálljunk a feleségemmel, és kérjük az áldását a házasságunkra, ugyanis harminckilenc évvel ezelőtt csak polgári esküvőnk volt. Már pedzegettem Tóth Tibor esperes úrnak a kérdést, de az esküvőt még meg kell beszélnem a feleségemmel.