Az építők névsora valószínűleg utólagos hivatalos feljegyzés, amelyet megőriztek az elvégzett munkákkal együtt. A listában nem szerepel egyetlen név sem azok közül, akik Ezsdrással érkeztek (Ezsd 8). Ez is jelzi: időben Ezsdrás később érkezett Jeruzsálembe, a falak akkor már álltak. Találunk érdekességeket a városkapuk felsorolásában – ezekről egy-egy evangéliumi történet jut eszünkbe. Az is kiderül, nem csak a Jeruzsálemben lakók építettek, Júda más városaiból is jöttek segíteni. Felsorolást ad arról, hogy a papok és léviták is dolgoztak, sőt a főpap is, és minden más néprétegből különböző foglalkozásúak, kézművesek, kenetkészítők, ötvösök. Több névtelen asszony és lány is lehetett köztük. Igazi közösségi munka volt. Akadt, ahol csak javítgatni kellett a régit, máshol új falat kellett emelni. Nehémiás beosztotta, de minden irányban egyszerre indult meg a munka. A lelkes, közös építkezést gúnyolódással fogadták a Samáriában élő ellenségeik, Nehémiás szerint Isten ügyét gúnyolták. „Mi azonban építettük tovább a várfalat...” (38) Ez a hívő ember feladata.

Mt 5,1–12

315. dicséret

Karsay Eszter

A városfal megépítésének körülményeiről olvasunk. Az ellenség korábbi gúnyolódása (3,33–35) vad haragba csap át, mert látják, hogy a nép nagy kedvvel dolgozik, és jól halad a munka (3,38). Bár összeesküvésük kitudódik, a veszély nem múlik el, ezért óvintézkedéseket kell tenni. Ez azonban felére csökkenti az építők számát, folyamatos szervezést és kiterjesztett felügyeletet igényel. És buzdítani is kell a csüggedőket, óvatosságra inteni a vigyázatlanokat. A rész utolsó versei adják vissza a nagy drámát: az építést irányító Nehémiás és segítői a ruháikat sem vették le a folytonos készültségben, és vízért is a fegyverével ment mindenki. De mély alázattal jelzi, hogy hősies erőfeszítések közepette elnyerték a mindent meghatározó isteni segítséget. Isten hiúsította meg az ellenség tervét (9), Isten harcol értük (14). A zsoltár szép igazsága bontakozik ki előttünk: „Ha az Úr nem építi a házat, hiába fáradoznak az építők. Ha az Úr nem őrzi a várost, hiába óvják azt az őrök.” (Zsolt 127,1) Ez a mély alázat élő hitben gyökerezik. Amikor értesültek az ellenség terveiről, minden intézkedést megelőzve imádkoztak (3). Ez a helyes fontossági rend. Aki Isten oltalmába ajánlja magát, azt nem bénítják meg a kétségek.

Mt 5,13–16
794. dicséret

A babiloni fogság után nemcsak a lerombolt templomot és városfalat kellett újraépíteni, hanem az egész nép életrendjét is helyre kellett állítani Isten törvénye szerint. Enélkül az építkezés munkája nem pusztán megnehezedik, hanem értelmetlenné válik. A mózesi törvények szerint minden hetedik évben pihennie kellett a termőföldnek, ekkor kellett az adósságokat is elengedni (5Móz 15). Most, a nagy nemzetépítő összefogás idején derül ki: a régi próféták újra panaszkodhatnának a kiáltó gazság miatt (Ézs 5,7), mert a tehetősek adósságcsapdába döntik és kiszipolyozzák honfitársaikat (7). Emiatt jövendölte Jeremiás, hogy a fogságban gyalázattal fogják emlegetni őket (Jer 29,18). Nehémiás nemcsak példálózik, hanem példát is ad az istenfélő életről, és szent kötelességgé teszi a szegénysorsúak terheinek elengedését. Nehéz példa ez, de járható út, mert az elengedés (szabadon bocsátás) alapja Isten szabadítása volt, egykor Egyiptomból, most Babilonból. Mi több, Nehémiás áldozata a szegénysorsúakat is alázatra hívja. Maga is dolgozik az építkezésen, asztalához fogadja a munkásokat, és felelősségteljes megbízásáért nem követel bért. Kétszeresen vesztes? Inkább kétszeresen áldott. Boldog, aki tiszta kézzel és tiszta szívvel állhat meg Isten előtt.

Mt 5,17–20

78. zsoltár

A városfal, amely az istentiszteleti helyet oltalmazta és lehetővé tette a szombat zavartalan megünneplését (13. fejezet), alig két hónap alatt készült el. Mindeközben nemcsak az építőknek kellett elviselniük a fenyegetéseket, hanem leginkább Nehémiásnak. Itt részletesen feljegyzi a külső fenyegetések szerzőit és a velük szövetkező otthoni „reálpolitikusok” nevét is. Előbbiek azt követelik, hogy tisztázza magát, különben kegyvesztett lesz. Azt terjesztik róla, valójában várat épít, tehát király akar lenni, vagyis lázadó. Aztán akcióba lépnek a fizetett provokátorok. Arra biztatják, meneküljön a templomba, úgy óvja meg az életét. Az első esetben csapdába csalva megölnék, a másodikban lejáratná magát, mert megsérti a kultuszi törvényt. Egész hányattatását így foglalja össze: „Mindenki meg akart bennünket félemlíteni...” És nagy imádsággal emeli magát Isten elé: „…Azért te erősíts engem!” (9) Ez a könyörgés nemcsak az adott helyzetre vonatkozik, hanem alázatos esedezés a jövendőre nézve is. Hiszen ha elkészült a városfal, csak utána kezdődik az igazi küzdelem, a szent életre való berendezkedés. Nehémiás a bizonyságtevők seregének tagja (Zsid 12,1). Ellenfél rettent, barát rémít? Ha Istentől veszed a küldetést, ő adja meg hozzá a kitartást is.

Mt 5,21–26

314. dicséret

A városfal és az immár zárható kapuk garantálták a védelmet és a jó rendet. Ám Jeruzsálemet még gyéren lakják. Nem tudni pontosan, egykor hány embert vittek el a babiloni fogságba, de az bizonyos, hogy Círus rendelete után nem tért haza mindenki. Inkább lassú és szakaszos hazatérésre gondolhatunk, amely évtizedekre elhúzódott. A helyreállítás nagy ügyében Isten azt is Nehémiás „szívére helyezte” (Károli-fordítás), vagyis szívügyévé tette, hogy vegyék számba a már visszatelepedetteket származási helyük szerint. Ezt a listát munkatársa, Ezsdrás is közli (Ezsd 2). Mintha a számbavétellel újra egyesülne az évszázadokkal korábban Júdára és Izráelre szakadt ország. S valóban, a névsor tükrözi is a sok évszázados viszontagságot. Vannak itt családjuk szerint, aztán lakóhelyük szerint nyilvántartottak. A papi és a templomi szolgálatot végzők külön szerepelnek, és azok is, akik nem tudták származásukat igazolni, de már mindenki a maga városában lakott. Vagyis túl az országegyesítésen újfajta honfoglalás is végbemegy itt. A gondos számbavételhez tartozik az adományozók felsorolása. Számunkra se legyenek érdektelenek vagy unalmasak a régi alapítók és adakozók listái egy-egy gyülekezet történetében: nehéz sorsok és nagy kegyelmek ragyognak fel bennük.

Mt 5,27–30

326. dicséret

A hazatérők listája száz évvel vitt vissza az időben, mikor Zorobábellel hazatért az első raj. Az ünneppel viszont egészen a honfoglalásig tekintünk vissza. A határozott kifejezés, amely szerint ilyen nem történt Józsué óta, arra utal: a honfoglaláskor mindenki előtt maradéktalanul felolvasták a törvényt (Józs 8,34–35). A lombsátrak ünnepének megtartása nagy érzelmi hullámzást vált ki. A törvény Igéi bűnbánatra késztetnek, ahogy egykor Jósiás királyt is (2Kir 22,11), de örömre is okot adnak, mert a nép a szabadítás idején kapta Isten szent életrendjét, a szabadítás pedig a kegyelemben gyökerezik (2Móz 20,2). A törvény és az evangélium sajátos kapcsolata jelenik itt meg, mintegy Krisztus szabadításának előképeként. „Az Úr előtt való örvendezés a ti menedéketek” – biztatja Nehémiás és Ezsdrás a megrendült közösséget (10). Őszinte ünnepre nem a felejtés késztet, hanem az emlékezés. A hétnapos ünnep azt a korszakot idézi fel, amikor a nép kizárólag Isten kegyelmére támaszkodhatott. A nehéz idők átélése erőssé teszi a reményt. „Akik könnyhullatással vetnek, vigadozással aratnak majd” – idézi fel a zsoltár az isteni megfordítást (Zsolt 126,5). Ez a feltámadás titkáig mutat előre: „szomorúságotok örömre fordul.” (Jn 16,20)

Mt 5,31–37

39. zsoltár

Szokatlan, de fontos esemény megy végbe. Ünnep után két nappal bűnvallásra gyülekeznek egybe, és a maguk és elődeik minden vétkét Isten elé viszik. Erre az eseményre „minden idegentől elkülönültek” (2), vagyis ezzel egyrészt Isten kiválasztását és a szövetséget erősítik meg (3Móz 20,24), másrészt nem keresnek külső felelőst közösségi bűnbánati vallomásukban. „Jogos volt minden, amit reánk hoztál, te hű voltál, mi azonban hitszegők voltunk.” (33) A kevélység, makacsság, engedetlenség, lázadás, pártütés bűnei nemzedékről nemzedékre ismétlődtek. Bár Isten meghallgatta segélykiáltásukat és szabadulást adott, ők nem hallgattak Istenükre, és veszedelembe sodorták magukat. A próféták (például Jeremiás, Ezékiel) panasza, a zsoltárok esedezése (például Zsolt 89) és a történeti könyvek szemlélete (például Bír) határozza meg a léviták által megfogalmazott vallomást. Az ének utolsó sorai jól jelzik: bár erősek a várfalak, lehet ünnepet tartani, a teljes szabadság még nem jött el. „Most mi szolgák vagyunk! Éppen azon a földön, amelyet őseinknek adtál...” (36–37) Ez a töredelem teszi késszé szívüket a teljes engedelmességre. A könyörgést meghallható Isten (Zsolt 65) így tesz minket is késszé a hallásra.

Mt 5,38–42

290. dicséret

Bogárdi Szabó István