A vízen járás történetében Péter még cseppet sem kőszikla, még ide-oda hullámzik a lelke. Vezető típus, aki már halászként megszokhatta, hogy adnak a véleményére, várják az utasításait. Csakhogy ez már nem halfogás, új terepen van, a többi tanítványtárssal együtt.

Ő itt is meg akarja mondani; kezdeményez, különvéleménye van, nem akar eltűnni a háttérben. Annyira jellegzetes és ismerős számunkra ez az okvetetlenkedő fellépés. Amikor valaki nem azért beszél, mert mondanivalója van, hanem mert nem akarja, hogy a tekintélye csorbát szenvedjen. A meggondolatlan szavak azonban súlytalanok. Súlyuk csak akkor lesz, amikor a Szentlélek szól Péter által: „Te vagy a Krisztus, az élő Istennek Fia.” (Mt 16,16)

Amikor Jézus a vízen jár, és szavával megnyugtatja a halálra vált tanítványokat, úgy tűnik, végre minden rendben. Elül a vihar, a tajtékzó hullámok eltűnnek, a tenger lecsendesedik. Hamarosan folytathatják éjszakai útjukat, mehetnek tovább, a túlpartra. Mindenki ezt várja a bárkában. Végre odaérni. Végre megnyugodni. Végre megpihenni.

Kivéve Pétert. Neki nem elég Jézus nyugtató szava, őt meg kell győzni. Ő ki akarja próbálni azt, ami rajta kívül senki másnak nem jut eszébe a társak közül. Így kerül emberként a víz tetejére. A csoda részese lesz. Hiszen éppen ezt akarta. Jár a vízen. Halad az Úr felé. Közeledik Jézushoz.

Eddig minden rendben is van. Eddig. Mert még nem ült el teljesen a vihar, a szél még érezteti erejét. És ekkor a „jaj” érzése; a félelem, az ijedtség erőt vesz a vízen járásban kezdőnek számító tanítványon, és merülni kezd. Minél mélyebbre kerül, annál nagyobb a szívében a rémület. Mi lesz most? „Uram, tarts meg engem!” (Mt 14,30)

Ilyen az, amikor elkezd süllyedni az életünk. Amikor az Úrban bízó biztonságos haladásunkat hirtelen, egészen váratlanul felváltja a kapkodó, küszködő, az életünkért küzdő, valójában csak kétségbeesetten csapkodó, éppen ezért semmit sem segítő rémület. Tele van az életünk ilyen merülés-történetekkel. Mindig váratlanul érkezik az a nagy szél, amely egy pillanat alatt felforgatja az addigi nyugodt mindennapjainkat. Könnyű Jézus felé lépegetni a mozdulatlan víztükör tetején. Aztán jön a szél, és tönkretesz mindent.

Az már Jézus dorgáló szavából derül ki, mire is gondol merülése közben Péter és vele mi, mindannyian. „Kicsinyhitű, miért kételkedtél?” (Mt 14,31) A kételkedés nem tart fenn a vízen. Nem tart meg merülésünk során. Szabotálja a hitet. A kételkedés lassacskán elveszít.

De Péter nemcsak csapkod és fél, hanem azonnal Jézushoz kiált. Az örökös közbeszóló, a folyton akadékoskodó, a különvéleményre helyezkedő tudja, hogy csak Jézus segíthet. Ő a merülő ember segítsége. Ő emelt ki számos süllyedésünkből. Ezért ülhetünk most mi is a bárkában, folytatva utunkat, mert ő megragadta a kezünket.