„Szívszorító” média

Megrendítő szépségű összetett szavunk a szívszorító melléknév. Jelentése: súlyos lelki fájdalmat okozó, nagy szánalmat keltő. Két ékes példa a pontos, stílusos használatára. Németh László írja: „Még a legszelídebb Csokonai nyájas elmélkedéseiben is ott van egy fájdalmas felhangja a szívszorító méltatlanságnak. Az elátkozott bőség lázadó tűnődése magán s a világon”. Domokos Mátyás esszéje szerint Weöres Sándor „a gyerekek – sőt: akiket Jézus magához hívott –, a kisdedek szívszorító cérnahangján […] kimondja […], mintha az utolsó szó jogán szólna: Minden halál sötét. De aki a halálnak odavet: / legsötétebb”.

A mai média jó ideje e kifejezést is nyakra-főre alkalmazza, elcsépelt divatszóvá szürkíti: egy focicsapat „szívszorító hosszabbításban kikapott”; „szívszorító látlelet: az utóbbi évtizedekben folyamatosan nőtt a háztartásokban keletkezett szemét mennyisége”; „szívszorító fotók Kelet-Európa elhagyott autóroncsairól”; „szívszorító: ő búcsúzott” [kiesett egy szórakoztató műsor versenyéből]; „szívszorító vallomás: az amerikai színésznő 16 év után elárulta, miért vált el akkori férjétől”.

Sok esetben szenzációhajhász címekkel, kifejezésekkel való olvasótoborzás ez. Bajnak nem mondhatjuk, a nagy érzelmi telítettségű szavak használata pedig szükséges, hatásos. Hiszen a média – üdvözlendő törekvésként – rációra és emócióra egyaránt hatni akar. De ha a sportdrámától, a kedvenc csapat vereségétől az egyre erősebben áramló szemétözönön át a celebek válásáig mindent szívszorítónak nevezünk – olykor mulatságos közlést gyártva –, milyen szóval illethetjük, ami tényleg az?

Az említett rossz divat, a nyelvi licitálás helyett jöjjenek a szinonimák: a roncstelep látványa lehangoló, csüggesztő; a színésznő vallomása megindító, megrázó, megrendítő; a hosszabbítás izgalmas, lélegzetelállító, drámai (küzdelem); a versenyző távozása sajnálatos, váratlan, meglepetésszerű.