Urunk Jeruzsálemből a kétnapos samáriai kitérő után érkezik vissza szűkebb hazájába, Galileába. Híre megelőzte, és így a prófétáról mondott szavára („senki sem próféta a maga hazájában”) látszólag kedvező összefüggésben utal a szentíró. Arról hallunk, hogy készek befogadni őt azok a galileaiak, akik látták a Jeruzsálemben tett csodáit. De Jézus már jeruzsálemi „sikerei” után is tudta, „mi lakik az emberben” (Jn 2,25), és hogy valójában csak a csodatevő rabbit látják benne, de nem az Isten országának hozóját, a világ üdvözítőjét. Ez a csodaváró hit pedig még nem tekinthető teljes értékű hitnek, mert elfogadja ugyan gyógyításait, de nincs szüksége őrá, akinél az örök élet beszédei vannak (vö. Jn 6,66k). Krisztus rövid távú, akármilyen lelkes, de felszínes befogadása nem azonos az életre szóló önátadással. Aki nem őt magát akarja, hanem csak a csodáit, előbb-utóbb mind csalódik. Vajon teherbíró lehet-e az ilyen hit? Mert mi történik akkor, ha a csoda elmarad, kívánságunk nem teljesül, a csodatevőt pedig keresztre feszítik? Urunk, segíts a hitetlenségünkben! (Mk 9,24).

Jer 44

147. zsoltár

Ez a haldokló gyermekéért aggódó apa Kapernaumtól mintegy harminc kilométeres utat tett meg Kánáig, hogy a vágyott segítséget megkaphassa Urunktól. Valószínűleg Heródes Antipász negyedes fejedelem szolgálatában álló zsidó ember, akit nem tántorít el céljától a Mester megjegyzése sem (48), amely a csoda túlértékelésétől óv. Nem csodákra éhes, hanem szeretett gyermekéért rimánkodik. Bízó hittel hívja Jézust otthonába, hogy gyógyítsa meg gyermekét. Ezért is meri rábízni magát pusztán a jézusi szóra: „Menj el, a te fiad él!” (50) Hite talán itt még csak eszköz ahhoz, hogy beteg gyermeke meggyógyulhasson. A megtapasztalt csodálatos gyógyítás azonban újfajta hitre juttatja. Ez nemcsak gondolkodását, hanem egész háza népét átformálja. Hit és gyógyulás összefüggéseit még a hívő szem sem látja, mert ez Isten titka, amelybe ő nem enged betekinteni. De azt a hívő ember is látja, hogy vannak egészséges „bűnösök” és beteg „szentek” (vö. Zsolt 73). Még „e világ fejedelmének” (Jn 14,30) világában élünk, így hordoznunk kell e világ fájdalmait. Szabad viszont, e királyi tisztviselőhöz hasonlóan, bízó hittel imádkozni betegeinkért, nem feledve imádságaink határait. E történet szerint az igazi hit legszebb tulajdonsága mégis az, hogy Megváltónk jóságát az emberszívbe írja, és onnan sugározza szét környezetébe: „hitt ő, valamint egész háza népe.”

Jer 45

444. dicséret

E történetben két világ áll egymás mellett: az egészségeseké és a betegeké, és mindkettőből hiányzik az emberség. A történet időpontja, a zsidó szombat önmagában is külön világ. De költészetbe kezd a nyomorúság is: a néphit szerint megmozdul a Betesda titokzatos vize, ha angyal száll a tóra. Urunk e társ nélküli, zárt világban jár, és ezt kérdezi a harmincnyolc éve beteg, reményt vesztett embertől: „Akarsz-e meggyógyulni?” Kérdése nem cinizmus. Már az ókori rómaiak is ismerték test és lélek titokzatos összefüggését, és így tanítottak: imádkozni kell azért, hogy ép testben ép legyen a lélek. Jézus kérdésének magva: első akarsz-e lenni ennek a beteg világnak babona által ihletett, embertelen versenyén, vagy valóban szeretnél meggyógyulni? Legyen belső vágyad a gyógyulás! A beteg válaszából kitűnik, hogy nemcsak betegsége sújtja, hanem magánya is. Mert a magány betegít, a betegség magányossá tesz (Préd 4,10). Ekkor csendül fel Urunk gyógyító szava: „Kelj fel, vedd az ágyadat, és járj!” E felszabadító szóra megfordul a világ: addig őt hordozta e két rúd közé erősített vászon hordágy, most ő viszi vállára emelve, győztesen. Legyőzött múltunkat csak az isteni szó erejével lehetséges hordozni.

Jer 46

183. dicséret

Az úgynevezett „egészségesek” világának is megvannak a maga törvényei. Emiatt nem tud együtt örülni a meggyógyult emberrel, örömére válasza csak ennyi: szombat van, és te az ágyad hordozásával megszegted a törvényt (Jer 17,21). E világ abban a gondolatkörben él, hogy a betegség a bűn büntetése, a gyógyítás pedig Isten tette. Aki harmincnyolc éve beteg, az súlyos bűnt követett el. Ennek büntetése az isteni rend része. Ha tehát egy bűnös meggyógyul, ráadásul szombaton, akkor ez azt jelenti, valaki megengedhetetlen módon belekontárkodik az Isten rendjébe, mert akkor dolgozik, amikor még Isten is pihen. Jézus azonban Isten új rendjét kívánja felállítani. Gyógyításával megtöri a bűn és betegség közötti gépies oksági összefüggést, a szombat törvényének pedig azzal adja meg igazi értelmét, hogy ekkor is gyógyít, azaz jót tesz. Megmosolyogtatóan szomorú (s talán itt magunkra ismerünk), hogy a meggyógyított még arra sem ügyel, ki az, aki meggyógyította. Jézus azonban a tónál tapasztalt figyelmességgel veszi észre a templomban a gyógyultat, és „utókezelésben” részesíti: „Többé ne vétkezz!” Mert nemcsak az a csoda, hogy valaki ennyi év után lábra áll, hanem az is, hogy bűnbocsánatot kapunk (vö. Mt 9,5), Urunk megszabadít (akár harmincnyolc éves) bűnös megkötözöttségeinkből.

Jer 47

173. dicséret

A törvény világában élők még Istennek is elő akarják írni, mikor mit tehet. Még kevésbé tűrik, hogy közönséges ember megszegje az általuk jónak gondolt rendet. Érthető tehát, hogy e rend őrei üldözőbe veszik a szombat törvényét megszegő Jézust. Ő azonban Isten rendjének eredeti értelmét kívánja ellenfelei elé tárni. Isten a teremtés művének befejezése után sem vonult vissza mennyei világába pihenni, hanem azóta is szüntelenül tovább munkálkodik földi világunkban, akár szombaton is. Nem pihent, amikor népét kivezette Egyiptomból, és munkálkodik majd akkor is, amikor egyszülött Fiát újjáteremtő erejével előhozza a halál világából a nagyszombat áldott csendjében. De Isten teremtő és gondviselő munkája megmutatkozik abban is, ahogyan sarjad a fű, érik a gyümölcs, növekedik a gyermek vagy meggyógyul a beteg. Az Atya most a Fia által munkálkodik e világban. Jézus szombatnapi gyógyítása Isten e gondviselő és mindeneket újjáteremtő hatalmának a jele, mert amint Isten, úgy az Emberfia is ura a szombatnak (Mk 2,28). Ezért mennyei Atyjához hasonlóan ő is „mind ez ideig” munkálkodik. Nem csoda, ha az Atyával való belső azonosulása miatt máris föléje borul a kereszt árnyéka.

Jer 48

179. dicséret

Urunk most arról beszél a zsidóknak, miként lehetséges belső azonosulása mennyei Atyjával. Az Atya megmutatja neki minden tettét, ő pedig betekinthet ezekbe. A Fiú ebből a látásból kiindulva, az Atyával való belső összhangban végzi a maga munkáját. E különleges egység alapja az, hogy az Atya szereti a Fiút (20). De miként ő egy az Atyával, és az Atya akaratával egyezően végzi munkáját, úgy akarja övéit is magával közösségbe vonni. Így enged nekünk is betekintést tetteibe, és részesít azok áldásában. Amikor Jézus feltámasztásról és ítéletről beszél, azt mondja, az Atya mindkettőt az ő kezébe helyezte. Hatalma van életre kelteni a holtakat, és arra is, hogy megítélje őket. Ez örök vigasztalás minden benne hívőnek. Nem a vak sors vagy valamilyen ismeretlen istenség áll majd életünk végén, hanem az, aki testvérünkké lett, magára vette emberi életünket (Zsid 2,14), haláltusájában pedig így imádkozott: „Én Istenem, miért hagytál el engem?” (Mk 15,34). Káténk szavaival: mind életünkben, mind halálunkban az az egyetlen vigasztalásunk, hogy mi az ő tulajdona vagyunk. Régebbi énekeskönyvünk szép énekének (RÉ 218) első sorát („Életünknek rendiben körülvesz a halál”) megfordíthatjuk: halálunk idején körülvesz minket az élet, az örök élet.

Jer 49

696. dicséret

Mivel Jézus betekintést ad övéinek az üdvözítés munkájába, feltámadás és ítélet az övéi számára nem idegenül csengő szavak. Ahol ő az élet részévé lesz, szava megelevenedik, megtörténik a feltámadás és az ítélet. Mert ahol meghallják az ő szavát, és nemcsak külsőleg, hanem ahol Igéje szívünkig ér, ott mindig végbemegy az ítélet. Az ítélet azt jelenti: egész életünket átjárja Isten világossága. Itt megszűnik minden ravaszkodásunk, mert ez a világosság megtisztít minket minden hazugságunktól, nincs szükségünk önigazolásra. Kain történetében ezt olvassuk: „Testvéred vére hozzám kiált a földből!” (1Móz 4,10). Ez az ítélet, mert minden tettünk Isten előtt történik. Itt már elnémul minden ajak, legfeljebb magunkkal hozott múltunk beszél. De Istennek hála, nemcsak Ábel vére kiált az égre, hanem Krisztusunk vére is. És ahol az ő szava felhangzik, ott új élet támad. Halottaink hangját már nem halljuk, ők sem a miénket. De Isten testté lett hangja, az élő Jézus Krisztus szól élőknek és holtaknak. Ahol az ő hangja felcsendül, a halálnak nincs többé hatalma. Őbenne viszi Isten teljességre a maga munkáját. Ez a mi egyetlen vigasztalásunk, már itt, földi életünkben.

Jer 50

94. zsoltár