Jeremiásról, a legnagyobb ószövetségi prófétáról, akinek neve ezt jelenti: „Jah(weh) felmagasztal”, tudjuk, hogy Krisztus előtt a VII–VI. században élt. Hilkijjá pap fiaként született Anátótban, Jeruzsálemtől öt kilométerre. Luther Jeremiás könyvéhez írott előszava hangsúlyozza, hogy „Jeremiás rendkívül szomorú próféta volt, küzdelmes és nehéz időkben élt… meg kellett érnie országa (Júda) elpusztítását és népe fogságba vitelét”. Igehirdetői szolgálatát is megszámlálhatatlan ellenséges lépés nehezítette, az évtizedek során egyre több testi-lelki bántalmazás érte.

Ellenségei egyszer a ciszternába hajították, igazmondó szavain feldühödve. Nevét hallva, rá gondolva először Michelangelo fájdalmas szépségű freskója és egy nevéből alkotott kifejezés jut az eszünkbe, s természetesen nyelvünk egyik, az ő nevéből alkotott szava, a „jeremiád”, azaz a siralmas panasz. Az öröm, de különösen is az ujjongásig felfokozott öröm vajmi ritkán. Pedig saját magánéleti vagy éppen hivatásbeli jeremiádjaink, megaláztatásaink, csalódásaink napjaiban igazi támaszt és erőt nyerhetünk a Jeremiás könyve 15,16 üzenetéből: „Ha szavaidat hallattad, én élveztem azokat; a te szavaid örömömre váltak nékem és szívemnek vígasságára…” (Károli-fordítás).