Jeremiásról, a legnagyobb ószövetségi prófétáról, akinek neve ezt jelenti: „Jah(weh) felmagasztal”, tudjuk, hogy Krisztus előtt a VII–VI. században élt. Hilkijjá pap fiaként született Anátótban, Jeruzsálemtől öt kilométerre. Luther Jeremiás könyvéhez írott előszava hangsúlyozza, hogy „Jeremiás rendkívül szomorú próféta volt, küzdelmes és nehéz időkben élt… meg kellett érnie országa (Júda) elpusztítását és népe fogságba vitelét”. Igehirdetői szolgálatát is megszámlálhatatlan ellenséges lépés nehezítette, az évtizedek során egyre több testi-lelki bántalmazás érte.

Ellenségei egyszer a ciszternába hajították, igazmondó szavain feldühödve. Nevét hallva, rá gondolva először Michelangelo fájdalmas szépségű freskója és egy nevéből alkotott kifejezés jut az eszünkbe, s természetesen nyelvünk egyik, az ő nevéből alkotott szava, a „jeremiád”, azaz a siralmas panasz. Az öröm, de különösen is az ujjongásig felfokozott öröm vajmi ritkán. Pedig saját magánéleti vagy éppen hivatásbeli jeremiádjaink, megaláztatásaink, csalódásaink napjaiban igazi támaszt és erőt nyerhetünk a Jeremiás könyve 15,16 üzenetéből: „Ha szavaidat hallattad, én élveztem azokat; a te szavaid örömömre váltak nékem és szívemnek vígasságára…” (Károli-fordítás).

Mi, emberek, még ha hitben élők vagyunk is, gyakran a kelleténél sokkal nagyobb jelentőséget tulajdonítunk az embertársainktól folyamatosan, s gyakran bizony ok nélkül kapott bántásoknak, alap nélküli vádaknak. Ezeket a földi rosszakat gyakran fokozhatja még az, amikor teljes szívvel választott hivatásunkban csúfolnak meg bennünket, bár ezek a Jeremiáséhoz nem hasonlítható, az ő szenvedéseihez képest csipcsupnak tekinthető megpróbáltatások túlélhetők, feldolgozhatók.

Bár nem akarok önző módon hazabeszélni, nem hallgathatom el, hogy a mai szolgálattévők közül éppen a tollforgatók és a közbeszéd bármely formáját vállalók különösen is kiszolgáltatott helyzetben vannak, s a pályatársak haragjának még akkor is céltáblájává válhatnak, ha egész életük során a segíteni akarás és a tényleges segítségnyújtás vezérelte őket.

Sokan közülük (közülünk) érdekcsoportok oltalmába húzódva igyekeznek túlélni ezeket a fájdalmas, meg nem érdemelt történéseket. Igaz ugyan, hogy mi nem élünk egy Isten nevéből eredeztethető tulajdonnév védelme alatt, mint Jeremiás, de az ő imént idézett szavai mindenképpen segítségünkre leshetnek. Hiszen, bár sok-sok szenvedést mért rá kora történelme és Isten közelébe sokszor hasztalanul hívogatott kortársai közönye, képes volt elkerülni az önsajnálatot.

Ennek legékesebb bizonyítéka éppen az a jeremiási igehely, amely megmutatja: nincs, soha nem lehet olyan élethelyzet, amelyben a Teremtő szavaiból ne meríthetnénk tiszta örömet, derűt, erőt, s a folytatásban, a mégis-megújulás esélyében való bizakodást.