Sokszor lehet hallani ezt a közismert mondást: „Hiszem, ha látom.” A mai ember különösen hajlamos arra, hogy csak azt tartsa valóságosnak, amit szemével lát, fülével hall, kezével megfog, mintha az érzékelhető világon túl nem lenne semmi.

Heti bibliai szakaszaink sorában a kapernaumi királyi tisztviselőről olvashatunk (vö. Jn 4,46–54), aki halálosan beteg fia gyógyulását kéri Jézustól, amire ő a következőket válaszolja neki: „Ha nem láttok jeleket és csodákat, nem hisztek” (Jn 4,48). Azaz, ha nem történik a szemetek láttára csodatétel, akkor képtelenek vagytok hinni.

A látás és a hit kapcsolata szinte az egész János evangéliumán végigvonul. A vakon született fiú meggyógyításakor így szól Jézus: „Én ítéletre jöttem e világra, hogy akik nem látnak, lássanak, és akik látnak, vakká legyenek” (Jn 9,39). Az üres sírboltba betekintő szeretett tanítványról ezt olvassuk: „...látott és hitt” (Jn 20,8). Különösen érdekes, hogy a feltámadott Úrral való találkozás nyomán magdalai Mária azt mondja a tanítványoknak, hogy „látta az Urat” (Jn 20,18), míg a tanítványok már azt mondják a Mester első megjelenésekor jelen nem lévő Tamásnak: „Láttuk az Urat” (Jn 20,25). Az egyéni hitvallásból közösségi hitvallás lesz. Ma is élnek keresztyének szerte a világban, akik az életük egy pontján találkoztak az Úrral a Szentlélek által és hitre jutottak, és ezt nemcsak egyénileg vallják meg, hanem a gyülekezet, az egyház közösségében is.

Polgári új évünk kezdetén nekünk sem lehet más feladatunk hívő keresztyénként, mint hirdetni és bizonyságot tenni arról, hogy „láttam az Urat”, „láttuk az Urat”. Ne felejtsük a feltámadott Jézus szavait, amelyeket Tamásnak mondott, amikor újra megjelent a tanítványoknak: „Mivel látsz engem, hiszel: boldogok, akik nem látnak, és hisznek” (Jn 20,29).