A régi rendszerben nem volt könnyű megvallani a hitet. Hogyan, mikor került közel az egyházhoz?

Az egyház mindig is ott „ólálkodott” körülöttem, ám nekem mindig volt valami fontosabb. Nagyapám kántortanító volt, a zsoltáros környezet általa és az ebben a lelkiségben nevelkedő apám révén is adott volt. Az ifjabb nemzedék dacával csak ímmel-ámmal azonosultam ezzel a közeggel, de semmi sem múlt el felettem nyomtalanul. Az évek során egyre több emlék bukkant felszínre. Bevillant egy-egy templomlátogatás nagyapámmal, majd több ilyen alkalom apámmal, a jó hangulatú angyalváró éneklések, ahol kimerítettük az énekeskönyv karácsonyi repertoárját. A teljesnek mondható azonosulás az ősök hagyatékával akkor vált nyilvánvalóvá számomra, amikor fiaim cseperedni kezdtek. Értékrendet kellett mutatni számukra, az elődök példájánál jobbat pedig nem tudtam letenni az asztalra. Így folytam bele lassanként gyülekezetünk tevékenységébe is, aztán apránként a feladatok is kezdtek rám találni, s lettem lépésenként presbiter, majd főgondnok.

Hogyan lett bábszínész?

A rendszerváltozásnak nevezett idő előtti utolsó éveket tapostuk, amikor még diákként adódott a lehetőség. A kolozsvári bábszínházban kimondatlan pártdirektíva volt a magyar tagozat elsorvasztása. A csapatból többen emigráltak, egyik nagyszerű elődöm pedig fiatalon elhunyt, az ő helyét kénytelen-kelletlen meghirdették, s a jelentkezésnél az én nem szakirányú végzettségemet is elfogadták. Aztán a képességvizsgán is megfeleltem. Hosszú évek óta presbiter, néhány éve főgondnok.

Mit jelent önnek ez a tisztség?

Talán azt, hogy az érési folyamatban elértem egy bizonyos szintre, ahol a közösség már úgy érezte, megbízhat bennem. Ez megtisztelő, de még inkább felelősségteljes. Ezen a szinten mélyebben belelátok gyülekezetünk életébe, látom a feladatokat, a hiányosságokat, de a megvalósításokat, a mindennapok örömeit is. Az elmúlt évek anyaországi támogatásával nagy munkákat végezhettünk el, amelyek újabb nagy tennivalókat szültek, és kezdjük felismerni, hogy a megoldandók soha nem érnek véget. Megtanultunk pályázni is, hiszen annak a Kós Károly által megálmodott templomnak, ahova járunk, mindig méltónak kell lennie a nagy építészhez, a gyülekezetet alapító őseinkhez. Mindenkori feladatunk felnőni és hűségesnek lenni a ránk hagyományozott örökséghez, a múlthoz. E hűség által pedig az eljövendőnek is felelősséggel tartozunk, hiszen gyülekezetünknek jövője is van, azt pedig a jelenben kell megalapoznunk

Az utóbbi években a borászattal is kacérkodik. Honnan jött az ötlet?

Inkább borbarátságnak nevezném a borhoz való viszonyulásomat, bár ez valóban már eléggé elmélyült barátság. Nem kis részben köszönhető az egyháznak, nevezetesen az úrvacsorai bornak. Azaz a kehelybe kerülő nedű igencsak hullámzó színvonalának, amelyet viszont mégis egységesen Jézus vérének nevezünk. Borismereti tanfolyamokat végeztem, borkóstolókat tartok, amelyekre igyekszem beszervezni a Kárpát-medence legigényesebb munkát végző borászatait, hogy vendégeink rendszeres ízelítőt kapjanak az igazi színvonalból. Végtére is Jézus véréről is szó van.

Mikor, hogyan, miért szokott imádkozni?

Bárhol, bármikor, bárhogyan. Egyértelmű, hogy a vasárnapi istentiszteleti alkalom kevés, hozzá kell tennünk az önrészt. Jó kifogás, hogy nincs rá idő, de akinek igénye van erre, az időt is talál. Amihez rendszeresen sikerül tartanom magam, az a napindító ima, este pedig egy hálaadó imádság. A könyvbeli imádságokat is szeretem, de utána mindig saját szavakba öntöm a napi gondokra rímelő érzéseimet. És mivel zajos nagyvárosban élek, minden adódó alkalommal keresem a csendet, a belső megnyugvást. Ilyenkor, ha sikerül, még a gondolataimat is igyekszem elhessegetni, hogy a lelkemet befogadóvá ürítsem. Így igyekszem Istennek is esélyt adni, hogy szóhoz jusson.