Nekünk ez a zsoltár Jézus imádsága. Nemcsak annak kezdő sora miatt, amely Jézus szájából a golgotai kereszten is elhangzott, hanem annak teljes üzenete okán. Az elhagyott, a halálra szánt megszabadul, s Istent dicsőítő ember lesz belőle. A zsoltárok imádkozói, éneklői mindig lelki utat járnak be, a hit útját. Küzdenek a bajban a bizalom megmaradásáért (6), mert most éppen a baj van közel, s Isten távol. Mégis reménykedve tárják a távolinak érzékelt Isten elé elveszettségüket. A zsoltáros szenvedése Jézuséra mutat, annak nem túl fontosnak tűnő részleteiben is: „köntösömre sorsot vetnek” (19). Az ellenségek ezzel fejezik ki, hogy már életében halottnak tekintik a halálra ítéltet. Teljes az elhagyatottság. Az ősszenvedés nem is a konkrét megpróbáltatás, hanem az istentávolság. Majd a segélykiáltás (20) után jön a fordulat. S már nem a szabadítás leírása a fontos, hanem az ebből fakadó istendicséret. Közösség-, gyülekezettudatos nemcsak az imádság, hanem a szabadítást kereső egész élete is. Az „ősök” (5) Istenbe vetett bizalmára hivatkozik, a gyülekezet közösségében (23) tesz bizonyságot a szabadításról, s végül maga is továbbadja a következő nemzedéknek azt, amit vele tett az Úr (31k).

Mt 13,10–23

22. zsoltár

Hogyan lehet így együtt, egymás mellett és egymással szemben egy ember, egy család, egy gyülekezet, az egyház életében ez a kettő? Isten jósága, amely a legelő zöld frissességében, a tiszta víz nyugalmában, az életerő ajándékában, a védelemben és vezetésben, s újra és újra a bőségesen terített életasztalban, az úrvacsorában nyilvánul meg, miközben mélységek, halálos árnyékok, ellenségek vesznek körbe?! Erre a zsoltáros válasza az eredeti nyelven két szó: „Az Úr az én pásztorom.” S mindaz a jó, ami tőle jön, annak a következménye, hogy a jó pásztornak ezt mondhatja a zsoltáros: „mert te velem vagy.” Ezért van védelmed a veszélyes utakon („vessző” = bunkósbot a támadó vadállatok kivédésére; „bot” = eszköz a lemaradók, az eltévedtek visszaterelésére). Ezért terített az asztalod akkor is, amikor az ellenségeid rád fenekednek. Ne a különböző kedvező élményekből vezesd le, hogy kell lenni valahol egy „Jóistennek”, aki vigyáz rád, hanem ismerd fel Jézus Krisztus, a mi jó pásztorunk (Jn 10,11) életében, halálában és feltámadásában a saját életedet! Akkor nem a világ jóságából vagy gonoszságából kell kitalálnod, hogy van-e valamilyen isten, és ő milyen, hanem rábízhatod magad jóban-rosszban a jóságára és szeretetére. S ha ebben elbizonytalanodsz, akkor menj el „az Úr házába”!

Mt 13,24–30

209. dicséret

Miért van valami a semmi helyén? – firtatja a filozófus, de az egyszerű földi halandónak is lehet ilyen kérdése, amikor a világ, az élet értelme egy élethelyzetben számára megkérdőjeleződik. Mert ő, az Úr így akarta, hangzik a bibliai válasz. Minden, ami létrejött, az ő műve, vallja ebben a zsoltárban egy nem túl hatalmas nép és egy – Európában zsugorodó, tekintélyét vesztő – keresztyén közösség. Ehhez bátorság kell, s annak a tapasztalása, hogy nemcsak én vagyok az ő „tulajdona” (HK1), hanem minden, ami körülvesz. „S mert szörnyüséges, lehetetlen, / Hogy senkié vagy emberé / Az Élet, az Élet, az Élet.” (Ady Endre) Teremtő művének mérhetetlenségére akkor tudunk igazán rácsodálkozni, ha tudjuk a választ a zsoltáros kérdésére: „Ki állhat meg” a teremtő Isten színe előtt? A szabadító Isten, Jézus Krisztus az, aki egyedül „ártatlan kezű és tiszta szívű” (4), akit adventi énekünkben így várunk: „kapuk, emelkedjetek, kiáltó szó hallik, ím jő fejedelmetek…” Az új szövetség beteljesedésében megjelenik Izráel történetének elrejtettségéből a világ, az idők teljességében az, aki így szól hozzánk: „Nekem adatott minden hatalom mennyen és földön.” (Mt 28,18) A megváltó Isten szabadítása nyitja fel szemünket a teremtő Isten hatalmának felismerésére mindabban, ami betölti a földkerekséget.

Mt 13,31–35

238. dicséret

„Szívemet hozzád emelem…” Ez az egyik leggyakrabban énekelt zsoltárversünk, Szenczi Molnár Albert fordításában. Az eredeti nyelven abc-rendben kezdődnek a sorok. Költészet mind a kettő, miközben imádság, amely legbelülről jön. S ahogy az imádkozó halad előre az Isten előtti beszédben, életének újabb és újabb rétegei tárulnak fel önmaga előtt is. Ez az imádság egyik áldása: miközben Istent megszólítjuk, úgy látjuk meg magunkat, az életünket és őt, akihez imádkozunk, ahogyan azt a mindennapok tükörbe nézései nem mutatják meg. Látjuk Istent, aki „jó és igaz” (8), akinek útjai szeretetet és igazságot kínálnak, s látjuk saját útvesztésünket, a nekünk állított csapdákat, a magányt. S látjuk mindenekelőtt bűneinket, amelyekről itt, vele teljes nyíltsággal beszélhetünk, hiszen ő a „vétkeseknek megmutatja a jó utat”. „Szívünk szorongása” (17), a beszorultság nem engedi, hogy lássuk azokat a távlatokat, melyeket az ő útjai kínálnak nekünk s közösségünknek. A kérésünk, hogy Isten nyisson új utakat, hiszen az ő útjai kiemelnek abból, amiben éppen vagyunk. S segít magunkat nem pusztán az ő szeretetében látni, hanem úgy is, mint akik az ő népéhez tartoznak. Ezért a magánkérés után az imádság befejezése már az egész népért szól (22).

Mt 13,36–43

620. dicséret

Az imádkozó ember a jeruzsálemi templomba menekül. Vádolják, ő pedig saját ártatlanságát bizonygatja Isten előtt. Nem erkölcsi önigazolás ez, hanem Isten hűségébe, szeretetébe vetett bizalom. Amikor Salamon király felszentelte a templomot, ezt kérte Istentől: „Ha majd valaki vétkezik felebarátja ellen, és arra kényszerül, hogy esküt tegyen, ő pedig idejön, és esküt tesz oltárod előtt ebben a házban, te halld meg a mennyből, és tégy igazságot a te szolgáid ügyében: bizonyítsd rá a bűnösre bűnösségét, és olvasd fejére a tettét; az igaznak pedig bizonyítsd be igazságát, és bánj vele igazsága szerint!” (1Kir 8,31k) Jézus élete, halála és feltámadása nekünk ezt a helyet az ő bűnbocsátó szeretetében készítette el: „Ki vádolná Isten választottait? Hiszen Isten az, aki megigazít. Ki ítélne kárhozatra? Hiszen Krisztus Jézus az, aki meghalt, sőt feltámadt, aki Isten jobbján van, és esedezik is értünk. Ki választana el minket Krisztus szeretetétől? Nyomorúság, vagy szorongattatás, vagy üldözés, vagy éhezés, vagy mezítelenség, vagy veszedelem, vagy fegyver? […] Mert meg vagyok győződve, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelmek, sem jelenvalók, sem eljövendők, sem hatalmak, sem magasság, sem mélység, sem semmiféle más teremtmény nem választhat el minket Isten szeretetétől, amely megjelent Krisztus Jézusban, a mi Urunkban.” (Róm 8,33 kk)

Mt 13,44–52

502. dicséret

Magabiztosan vagy inkább istenbizonyosságban indul a zsoltár, de még mielőtt a zsoltáros teljesen elmerülne ebben, kérésként fogalmazza meg az életbiztonság feltételét. S ez az Úr közelsége, jelenléte. Ennek minősített helye a szentély, az Úr háza. Legszívesebben egész életét itt töltené, elrejtve Isten sátra mélyén (5). Akkor nem lehet baj. Az Újszövetség népének nincs szüksége ilyen konkrét, földrajzilag meghatározott helyre. (Bár a zsoltárban is jelzi a „magas kőszikla”, hogy Isten közelsége nem kizárólagosan a szentélyhez van kötve.) Mi Jézus Krisztus által Isten Lelkében és igazságban (Jn 4,23) lehetünk mindenütt az ő közelében. Mégis: a templom szeretete, a hely szeretete, ahol egymással találkozva együtt imádkozhatunk Istenhez – fontos ismertetőjele a keresztyén ember életének. Becsüljük-e igazán, hogy templomunk, egyházunk, gyülekezetünk van, helyek, alkalmak, közösségek, ahol Krisztust a testvér szavában, jelenlétében megtapasztalhatjuk, s ez megerősíti a hívő magányunkban elbizonytalanodott életünket?!

Mt 13,53–58

237. dicséret

A karriertervek divatos kifejezése lett ez: „fel kell építenem magamat”. A zsoltáros pedig azt látja, hogy akik magukat építik és nem figyelnek az Úr tetteire, (5), azokat ő lerombolja. A maguk építésének egyik eszköze a manipuláló „békés beszéd” (3), jellemzője, hogy csak saját kezük munkája érdekli őket. Önmaguk körül forognak, embertársukat eszközként használják. Az ilyen életnek bizonyára jót tesz, ha az Úr lerombolja, mert az lehetőséget ad az új kezdetre. S ebben a másfajta életben nem is az a legfontosabb, hogy ki épít és mi épül, hanem az, hogy kivel vagy együtt. Aki itt imádkozik, az tudja, hogy Isten némasága, távolléte az élet legnagyobb csapása. Ha nincs párbeszéd közötted és Isten között, az egyenlő a haldokolással, a halállal. Ebből a kétségbeesésből indul el az Istenhez forduló ember, s jut el, egy pillantást vetve a maguknak és magukat építőkre, az áldásig (6). Megérkezett, mert meghallgatásra talált. Már hálát ad, énekel, vidám a szíve (7). S már nincs is egyedül, hanem együtt van azokkal, akiknek pásztora az Úr.

Mt 14,1–12

606. dicséret