Neked van barátod? És legjobb barátod? Van olyan valaki is, akire azt mondod: örök barátod?

Amikor a lányaim iskolások voltak, nagy divat volt, hogy a legjobb barátok karkötőt készítettek egymásnak. Általában színes fonalból fonták, néha gyöngyöket is fűztek bele. A barátságkarkötőt sosem vették le, még akkor sem, amikor fürödtek vagy strandra mentek. Mert ez a karkötő azt fejezte ki, hogy örökké tart a barátságuk. Meg azt is, hogy lehet, kicsit mások vagyunk, mások a „színeink”, mondjuk én a vaníliafagyit szeretem, te a csokisat, én magas vagyok és szeretek sportolni, te alacsony vagy és inkább olvasni szeretsz, de mindegy! Ha sok mindenben mások vagyunk is, abban biztosan egyezünk, hogy komolyan vesszük a barátságunkat. Ha te örülsz, én is örülök, és ha bajban vagy, biztosan számíthatsz rám.

Nagyon klassz, ha az embernek van ilyen jó barátja, ha meg több, az még jobb. Jézus idejében ugyan nem létezett barátságkarkötő, de jó barátok igen. Olyan barátok, akik kitartanak, mindent megtesznek egymásért, még ha a környezetük ezt ferde szemmel nézi is.

Ilyen barátai voltak egy beteg embernek, aki nem tudott lábra állni, ezért járni sem. Akkoriban ezt úgy mondták: béna. Senki sem tudta őt meggyógyítani, de a barátai biztosak voltak benne, hogy Jézus képes lenne erre a csodára.

Egy napon a Mester megérkezett a városukba, Kapernaumba! A híre már megelőzte, mert sok embert meggyógyított, amíg távol volt.

– Hurrá! – örvendeztek a barátok.

– Jézus majd meggyőgyít téged is.

– Ugyan – legyintett a beteg ember –, hogyan is gyógyítana meg? Hiszen nem tudok elmenni hozzá, hogy a segítségét kérjem.

– Ne aggódj! – nyugtatták meg a barátai.

– Majd mi elviszünk! Így is lett! Hordágyat készítettek, és elcipelték a barátjukat ahhoz a házhoz, ahol Jézus prédikált.

Igen ám, de Kapernaumban híre ment, hogy itt van Jézus. Mindenki őt akarta látni és hallani. Olyan sokan gyűltek össze, hogy nem fértek be a házba. A hordággyal még az ajtó közelébe sem jutottak, nemhogy bevigyék Jézus elé a beteget.

Ámde ha valakit szeretünk, nem ismerünk lehetetlent. Tudod, mit csináltak ezek a férfiak? Felmentek a tetőre, felvitték a barátjukat a hordággyal, és megbontották a ház mennyezetét, hogy le tudják őt ereszteni Jézus lába elé! Azért tehették ezt meg könnyen, mert azon a vidéken a házaknak lapos teteje volt, és nem cserép fedte, hanem nádszövet, ezt agyagos sárral tapasztották be, így könnyű volt megbontani.

Jézus persze elcsodálkozott, amikor észrevette, mi történt. Tudta: azért tettek így, mert hitték, hogy meg fogja gyógyítani a barátjukat.

– Fiam, megbocsáttattak a bűneid – szólt a betegnek. Írástudók is voltak a házban, akiknek nem tetszett, hogy Jézus így beszél. „Istent káromolja! – gondolták magukban. – Ki bocsáthat meg bűnöket az egy Istenen kívül?!”

Jézus nagyon is jól tudta, mire gondolnak, és feléjük fordult: – Melyik a könnyebb? Azt mondani a bénának, hogy megbocsáttattak a bűneid, vagy azt mondani, kelj fel, vedd az ágyadat és járj? Hát tudjátok meg, hogy az Emberfiának van hatalma bűnöket megbocsátani a földön – mondta az írástudóknak. Majd így szólt a bénához: – Kelj fel, vedd az ágyadat, és menj haza!

Az pedig felkelt, fogta az ágyát, és kiment mindenki szeme láttára. Akik ott voltak, tudták, hogy csoda történt, és dicsérték érte Istent (Mk 2,1–12).