Jézusra rácsodálkoztak a kortársai. A názáretiek döbbenten szembesültek bölcsességével és a benne rejlő isteni erővel; az előbbivel minden bizonnyal átütő, érthető és megértésről tanúskodó igehirdetésére, utóbbival gyógyítói képességére utaltak. Örvendezhettek volna a város új hírességén, vagy esetleg megtérhettek volna – egyikre se voltak képesek. Ekkor hagyta el Jézus ajkát a híres-hírhedt mondat: „Sehol sem vetik meg a prófétát, csak saját hazájában…” (Mt 13,57). Szomorú sóhajtás ez, és még szomorúbb, hogy magyar nyelvünkben valamiféle megváltoztathatatlan igazságként jár szájról szájra, amellyel a közösség meg tudja magyarázni, miért nem kell az, aki közülük való. Erről a fenyegetett helyzetű Jeremiás sokat tudott volna mesélni (Jer 11,18–23).

A Biblia meg nem hallgatott prófétáin kívül a pogány filozófusok is megélték az otthoni elutasítás keservét. Az iskolaalapító Epiktétosz, aki nem sokkal Jézus után élt, a környezet és a társaság megválogatását javasolta mindenkinek. A közönséges környezet megrontja az embert, vallotta, másrészt azt is kijelentette, hogy a filozófus helyesen teszi, ha elhagyja hazáját. Odahaza mindig össze fognak súgni mögötte, nézd, „egyszerre csak mint filozófus toppant elénk”! Epiktétosz jól ismerte az ember természetét: szűkebb hazájában Jézus is csak egy volt a helyiek közül (54–56).

A „Mi lett belőle… bezzeg mi tudjuk, honnan jött!” mondat sokakat űzött már távoli vidékre. Jézus azonban a hazájában megvetett próféta emlegetésével nem elismételt egy ősi igazságot, hanem ítéletet mondott. A názáretiek itt menthetetlennek tűnnek, ők azok, akik Jézus szavait meg sem próbálták megérteni. A tanítványok talán nehézfejűek, de legalább nyitottak voltak. Az igazi, mély hitetlenség jelenik meg ebben a történetben, az elvi elutasítás, amely nemcsak a hitet, de a megértés lehetőségét is kizárja.