A kognitív készségek (IQ) fejlesztését oktatási rendszerünk hozzávetőlegesen kilencven százalékban támogatja, erre van berendezkedve, és csak a maradék tíz százalék irányul az érzelmi intelligenciára. Ezt az arányt az egyik könyvében – A nevelés az élet szolgálata – említi. Okkal merül fel a kérdés: miért ennyire elhanyagolt ez a terület?

Jelenlegi oktatási rendszerünk mechanikus irányba tolódott el. Ez egyebek mellett a tömeges oktatás következménye, annak a tendenciának, hogy iskolák és osztályok egyszerre haladjanak a tananyaggal. Ezáltal az oktatás-nevelés olyan követelményrendszert dolgozott ki, amely jól mérhető, jól minősíthető, egyszerre követelhető és hamar tesztelhető. Ez alól nem tekinthetők kivételnek még a művészeti tárgyak sem, például az ének; az órán sok esetben az vált fontossá, mikor született egy-egy zeneszerző. De hogy mennyire élvezed a muzsikát, mennyire érintett meg, hogyan élted bele magad, milyen asszociációkat keltett benned, az – mivel nem mérhető, nem osztályozható – mellékessé vált. Az iskola sok esetben a tesztekre készíti fel a gyerekeket, mert az adott intézményt ez alapján rangsorolják. Ma a tanárképzés és különböző továbbképzések is egyre inkább ezt hangsúlyozzák. Freund Tamástól származik e gondolat: „Semmilyen ismeret nem jut el a hosszú távú memóriába, csak az, amit az élmény lepecsétel”. Erős mondat, megszívlelendő. A lényeg tehát, hogy élmény kapcsolódjon az ismeretekhez. A tanterv és az idő persze szorít a tanévben, de ha csak ez van a szemünk előtt, akkor az valójában látszatmunka, azaz a felejtésnek tanítunk. Ez aztán később mind összefüggésben van a kiégéssel és a gyerekek eredménytelenségérzetével, önértékelési zavaraival, szorongásaival, hogy a soron következő teszt hogyan fog sikerülni, hány pont lesz… Gondoljunk csak a felvételi időszakára, mennyi nyomást helyez egy családra! A következő generáció ezt látja, ebben nő fel, és már általános iskolában attól tart, mi lesz majd az érettségivel, miközben az érzelmi intelligencia készségei elhalványulnak.