Általában leértékeljük, hiányosnak tekintjük, ha valaki a természetben vagy a történelem alakulásában keresi Isten bizonyítékát, jelenlétét. Keresni persze kereshetjük. S miért is ne gondolhatnánk hatalmas csúcsok, a tenger végtelensége vagy egy vihar ereje láttán arra: kell valaki, aki mindezt alkotta, és talán még ma is gondot visel rá?! Vagy ha összeomlik egy világbirodalom, s felszabadulnak a vazallus országok, az nem Isten történelemformáló ereje? De az életünket megszabadító Jézus Krisztus nélkül ezek a jelzések valamilyen felettünk álló Lényről igencsak kétértelműek. Akinek „hangja megremegteti a pusztát”, annak először a szívünket kell megremegtetnie gyógyító üzenetével. Azzal, hogy Isten hozzánk jött. Élete, halála és feltámadása minket szólít meg. Az a valaki segít felismerni a hol pusztító, hol lenyűgöző természetben és a kétértelmű emberi történésekben Isten teremtő erejét, gondviselését, megtartó szeretetét, aki minket életünkben megszabadít a bűn rabságából. S akkor már nem kell a vihar, hogy észrevegyük, hanem elég a „halk és szelíd hang” (1Kir 19,12), ahogyan Illés prófétát szólította meg az Úr. „Lebegő hallgatás hangja” – Martin Buber fordításában.

Mt 14,13–21

676. dicséret

Először háborítatlan biztonság, zavartalan boldogság (7) a részünk. Már éppen azt hiszi az ember, hogy megy ez a szekér magától is – és egyszer csak itt a baj. S a hívő ember életében a baj azzal a kínzó kérdéssel együtt érkezik: miért? Merre van ilyenkor Isten? A holtak hazájában, a Seolban (4) az Isten abszolút hiánya a legfélelmetesebb. Vagy a „baj” éppen az ő haragja, büntetése? A zsoltáros saját elveszettségét és kínzó kérdéseit akkor vallja be és írja le, amikor már visszanyerte az Isten hűségébe vetett bizonyosságot, mert megmentette őt (2). És így már nem is keres elméleti magyarázatot az istenhiány tapasztalatára. Visszatekintve elég ennyit mondani: „Mert csak egy pillanatig tart haragja, de egész életen át a kegyelme.” (6) E megtapasztalással nincs egyedül. Isten ítéletének és kegyelmének egymáshoz kapcsolódására a személyes hitvallás és a dogmatika együtt adja meg a választ: „a kegyelem és a harag egysége ez a kegyelem javára” (E. Jüngel). A magabiztos emberi „sohá”-t (7) felváltja az Úr magasztalásának boldog „örökké”-valósága (11). Az eredeti nyelvben ugyanaz a szó. A távolság mégis ég és föld, Isten és ember távolsága, amelyet az imádság hídja köt össze.

Mt 14,22–36

727. dicséret

Lehet az ember akkor is nagy bajban, ha körülötte mások ünnepelnek. Mennyi szenvedést tudunk egymásnak okozni mi, emberek! Milyen érzékletesen írja le a zsoltáros a kiközösítés mechanizmusát! A mások által vetett háló a lélek szorongását okozza, homályosak a megbélyegzett ember szemei, nem lát tisztán: sem azt, amiben van, sem a kiutat. Nem maradt más, mint ismételgetni: „Kezedre bízom lelkemet...” (6) De a „tágas tér” megtapasztalása után, amelyre az Úr állítja, sem csökken a fenyegetettség. Saját bűne és rosszakaróinak ellene folytatott hadjárata együtt sorvasztják. Leírták. „Iszonyú baj van vele!” – ez nem a féltő aggodalom, hanem a káröröm kifejezése. Kimondták rá a végső emberi ítéletet, ő már nem számít. S ha nyilvános helyen megjelenik, akkor az ismerősök átmennek az utca másik oldalára. Nem kell már senkinek, nem várható tőle semmi. Barátokról pedig szó sincs. A vége e megszégyenülésnek mégis ez lesz: „Az állhatatosakat megtartja az Úr, de kamatostul megfizet a gőgösöknek.” (24) E meggyőződésétől nem engedi magát eltéríteni az, aki ugyan egyszerre bűnös és igaz, de imádságában Isten közelében részesülhet az Úr szabadításában.

Mt 15,1–9

757. dicséret

A bűnbocsánat boldogsága! Ezzel kezdi a zsoltáros. Hogy milyen mélységből szabadította ki az Úr, milyen szenvedést jelentett neki saját bűne, annak bevallása csak ezután következik. Nem véletlen ez a sorrend. A bűntudat és bűnbánat nem megelőzi a hitet, hanem az Isten iránti bizalom következménye. Az Újszövetség nyelvén: Krisztus az, aki lehetővé és elviselhetővé teszi a bűn ismeretét. Ezért idézi ezt a zsoltárt Pál apostol (Róm 4,7–8), amikor a hit általi megszabadulásról beszél. Ezért kezdődik hitvallásunk, a Heidelbergi Káté is e „vigasztalással”: „nem a magamé, hanem az ő tulajdona vagyok” (HK 1. válasz), s csak utána vallunk bűnös voltunkról. A kegyelem megelőzi a törvény ítéletét, de Isten törvénye az, amely rámutat arra, hogy nem olyan az életünk, amilyennek lennie kellene. Ezt Isten színe előtt bevalljuk (4–5), szabadulásért esedezünk, s ő megbocsát. Ha nem tudhatnánk erről a szabadításról, legfeljebb „oktalan állatok” módjára lennénk hajlandók Isten rendjének engedelmeskedni. Szeretete viszont nemcsak a jó cselekvésére szabadít fel, hanem arra is, hogy másoknak örvendezve elmondjuk, amit ő velünk tett, s buzdítsuk őket is az ujjongásra (11).

Mt 15,10–20

326. dicséret

Mi kell ahhoz, hogy dicsérni tudjuk a világ felett uralkodó Teremtőt? A zsoltáros nem a teremtés lenyűgöző jelenségeit énekli meg, hanem azt, aki mindezeket azért alkotta, hogy az ember megtapasztalja szeretetét. Az ő szava, az Úr Igéje az az erő, amely „kezdetben teremtett”, és azóta is teremt, fenntart és igazgatja az emberi közösséget. Meglátni a teremtés, a föld és az emberi élet gazdagságában (s bizony gyakran szegénységében, romlottságában és kiszolgáltatottságában) azt, akinek mindez irántunk tanúsított szeretetét fejezi ki? Ehhez ismerni kell Krisztust, aki egyedül képes helyreállítani, ami ezekben az ajándékokban elromlott. A romlást jelzi a katonai eszközök erejébe vetett bizalom, a halál, az éhínség (16–19). Rá van szükségünk, hogy a minket körülvevő két- és többértelmű történések mögött és fölött felismerjük Isten szerető akaratát, aki nem földi hadseregekkel viszi véghez szabadító művét, hanem egyszülött Fia áldozatával. Az ének dicsőítésre hív, hogy így merüljünk bele abba a láthatatlan isteni valóságba, amelynek létünket és újjászületett életünket köszönhetjük. Amikor a közösség, a gyülekezet együtt énekel, akkor és ott hallhatóvá és látható válik valami Isten országa eljöveteléből.

Mt 15,21–28

825. dicséret

Miért is tettette magát élete egy pontján eszelősnek Dávid? Elolvasható az 1Sám 21,14–16-ban. S mi köze ennek a zsoltárhoz? Konkrét összefüggést nehéz találni a zsoltár Isten segítő szeretetéért hálát adó sorai és Dávid egykori különös önmentő akciója között. A címként megadott élethelyzet mégis azt üzeni, a zsoltár általános kijelentései mögött Isten szabadító tettének megtapasztalása húzódik. Mint ahogyan a költemény szó szoros értelmében szállóigévé lett mondatai az elmúlt évezredekben a legkülönbözőbb nyelveken jelentettek sokféle élethelyzetben reménységet, vigasztalást és bátorítást millió és millió hívőnek. „Közel van az Úr a megtört szívűekhez, és a sebzett lelkűeket megsegíti.” (19) Dávid életében megtapasztalta, s most a zsoltáros továbbadja ezt a tapasztalatot az „alázatosaknak”, a szegényeknek, az „igazaknak”, akiket sok baj ér (20). Isten közelsége nem jelent automatikusan jólétet, biztonságot, de aki a bajban hozzá menekül, megtapasztalja a szabadulást. „Ki az az ember, akinek tetszik az élet, és szeretne jó napokat látni?” (13) Erre az emberi igényre nem mond nemet a bibliai tanítás, hanem elfogadja, és rámutat az erkölcsös élet útjára, amely – ha hullámvölgyeken keresztül is – ide elvezet.

Mt 15,29–39

675. dicséret

Ugye nem az önsajnálat hangja ez a zsoltár? Ugye mi nem használjuk ezeket a – saját ellenségei ellen Istent harcba hívó – sorokat arra, hogy önvizsgálat nélkül, sértődötten Isten haragját kérjük mindenkire, aki ellenünk fordul?! Vagy legalábbis megnyugtassuk magunkat, hogy akárki akármit mond, mi a jó oldalon állunk. Tagadhatatlan, hogy minket, magyarokat, reformátusokat meg tud kísérteni ez a viszonyulás. S mintha a zsoltáros is küzdene ezzel. S mintha magát is újra és újra helyreigazítva minden ellenségre pusztulást kívánó rész után átadja az ítélet végrehajtását az Úrnak és angyalainak (1 és 5 és 6). Csak az gondolkozhat és beszélhet így ellenségeiről, aki biztos benne, hogy a jó ügy, Isten ügye oldalán áll, vagy még inkább: Isten áll mellette üldözőivel szemben. Ezért nem te intézed az ügyet, hanem ő intézi. Ha megbizonyosodtál, hogy te szegény, elesett emberként (10) imádkozol hozzá, s ő az ilyeneknek pártját fogja, akkor rábízhatod a kimenekedést. Még akkor is, ha a támadások személyessége ijesztő. Rosszal fizetnek a jóért, amit velük tettél. A személyes megszégyenítés a céljuk, nem pusztán a győzelem. De majd eljön a szabadítás ismertetőjele, az Úr magasztalása (18). A vége pedig nem a káröröm, hanem Isten igazságának hirdetése.

Mt 16,1–12

206. dicséret