Máté evangéliuma közepén egymás után két ünnepről olvasunk. Az egyik Heródes király születésnapi lakomája, ahol az unokahúga táncán fellelkesülve meggondolatlan esküt tesz: bármit kérhet tőle. Anyja tanácsára a lány Keresztelő János fejét kéri egy tálon. Heródes nem akar szégyenben maradni, elrendeli Keresztelő János kivégzését, és odahozatja a fejét.

A másik ünnep sokkal egyszerűbb körülmények között történt, mai fogalmakkal szabadtéri csendesnap volt, záró szeretetvendégséggel. Jézus sokakat meggyógyított, nagy sokaságot tanított, majd ötezer embert meg is vendégelt. Hogyan mentek haza a vendégek?

Heródes vendégei a mai katasztrófaturisták elődeiként örültek, hogy nem szóbeszédből hallották a bizarr esetet, saját szemükkel láthatták Keresztelő János fejét a tálon. Jézus vendégei úgy mentek haza, hogy ettek és megelégedtek. De nemcsak testi éhségük múlt el, hanem lelkileg is feltöltekeztek. Itt ugyanazt a szót találjuk, mint a boldogmondásokban: „Boldogok, akik éheznek és szomjaznak az igazságra, mert ők megelégíttetnek” (Mt 5,6). Az igazi ünnep az, ahonnan a morzsaszedés után senki sem megy el üres kézzel, hanem lelki útravalóval a hétköznapokra.

A fiához írt intelmeiből az derül ki, hogy Szent István királyunk jól ismerte a Bibliát és korának keresztyén gondolkodóit. Nem politikai érdekből, hanem személyes hitbeli meggyőződésből döntött úgy, hogy a népének a keresztyén hitet választja. Fiát is abban erősíti, hogy a hit legyen számára a legfontosabb. Ezzel a lelki döntéssel kezdődött a magyar keresztyénség története, ez újult meg a reformáció során.

Augusztus huszadikán az ünnep zaján túl jó, ha erre is tudunk gondolni. A Krisztusba vetett hit mindig megtartóerő volt, Szent István útkeresésekor, a török időkben, üldözések idején. Mert: „Megáll az Istennek Igéje.”