Hatolkay Kázmér: Az egyházi sajtó

(Református Figyelő, III. évfolyam, 30. szám, 1930. július 26.)

Korunk legnagyobb hatalmának a sajtót mondják. […] A vallás természetrajzát ismerő ember előtt egy pillanatig sem lehet kétséges, hogy ezt a hatalmas eszközt nemcsak fel lehet, de fel is kell használni a vallási életben. […] Csak arról lehet szó – éspedig helyesen, – hogy a sajtó nagyszerű eszközét ökonomikusan használjuk ki. Ebből a szempontból lehet szó arról, hogy az általában és speciálisan ugyanazt a célt szolgáló és többé-kevésbé ugyanegy fajta közönségre támaszkodó lapok közeledjenek egymáshoz, ha lehet, egyesüljenek, hogy így nagyobb erővel, bővebb írógárdájuk többoldalú felkészültségével jobban szolgálják a közös célt, amelyre külön-külön is törekednek. Az ilyen lapok szempontjából az egész ország egy gyülekezet.

De tovább kell mennünk. Bármily nagyszerűen írjanak meg mindent a nagy egyházi lapok, vannak az egyes gyülekezeteknek olyan speciális kérdéseik, amelyekre a nagy lapok nem adhatnak feleletet, sőt nem is tárgyalhatják azokat. Az egyházi sajtónak mozgékonynak kell lennie. Minden lélekhez vagy gyülekezethez annyit és azt kell elmondania, amire és amennyire annak szüksége van. Minden nagyobb gyülekezetnek is kell saját lapjának lennie. Ha csak havonként megjelenő, néhány oldalas lap is ez, de mindenesetre olyan terjedelmű legyen, hogy a lelkipásztor mondanivalói, a gyülekezet tájékoztatása elférjen benne. Messze mögöttünk van már az a kor, amidőn a lelkipásztor csöndes búvárkodással tölthette idejét „múzeumában”.

Ma nagyobb, különösen a városi gyülekezet lelkészének valóságos totum-facnak kell lennie. Dajkálnia kell a gyülekezetét. Minden kérdéssel őhozzá fordulnak. A sok csalódás után ma a lelkipásztor az egyetlen ember, akiben még bíznak az emberek, akinek a tanácsát, barátságát a Szentírás garantálja.