Van, aki csupán kivenni akar Istenből, akinek csak a csodái és gyógyítása kellenek, de nem a közelsége. Van, aki hozzá akar tenni Isten szavához, mert neki úgy lenne kényelmes vagy éppen előnyös. Azt hiszem, tisztán megérteni Isten tetteit – a legnehezebb. Tudatára ébredni, mit szeretne. Megérteni a céljait, a motivációit és a részleteket, hogy mit miért enged. Nehéz felfogni, mert ahhoz az önmagunk által felállított valóságot muszáj elengednünk, önmagunkra mint elveszett, Istenre szoruló emberekre kell rácsodálkoznunk. Ahhoz le kell mondanom arról, hogy a saját céljaimat Istenével tegyem egyenlővé. Ahhoz meglátva az Isten hatalmát és erejét kell felismernem, hogy mindenek felett Úr ő. A megértéshez el kell engedni a megszokott sémáinkat, mert Isten nem szorult a mi szabályaink közé. Áldott pillanatok, amikor valami mégis összeáll, amikor valamiben megerősödünk, amikor bizonyosságunk lesz Isten szándéka felől. És akkor tudjuk hirdetni őt, akkor lehetséges másokkal is megértetnünk Isten cselekedeteit. Önfeledten, magabiztosan, örömmel, tiszta szívvel dicsérve őt.

Mt 23,1–12

131. zsoltár

Betelni a javakkal. Tele lenni. Micsoda mélyről feltörő, minden emberben ott bujkáló vágy! Ahogy a kisbabában mély a sóvárgás az éhség betöltésére, úgy marad bennünk a testi-lelki betöltekezési vágy felnőve is. Tele lenni, nem áhítozni másra, nem szenvedni hiányt semmiben. Lehet betelni? Abban az évszázadban, amelyben befogadhatatlan mennyiségű lehetőségünk van? Amikor annyi testi, lelki és szellemi táplálék található – karnyújtásnyira tőlünk? „Teljünk be házad javaival!” Betelni, de nem gyorsétkezdében – Isten házának javaira vágyik a zsoltáros. A templomi áldozatok illatával, vagyis a megbocsátás, a veled való kapcsolat illatával. Akit közel engedsz, Uram, az veled lesz tele. Az veled telik be. Az az ember életet nyer. Hozzád kapcsolódik. A szentségedhez, közelségedhez, tisztaságodhoz. És ettől boldog. Attól, hogy Istennel és az általa kapott javakkal van tele az élete. Olyannyira, hogy nem vágyik másra. Ez kitölt mindent, és ezért nem vár máshonnan segítséget, megváltást. Áldott, aki elmondhatja: „Tele vagyok veled, Uram, minden állapotomban!” Amikor nehezebben megy a sorom, amikor küzdök és keresek, éppúgy, mint amikor jobb időket élek: elég nekem a te kegyelmed, most és mindörökké.

Mt 23,13–22

661. dicséret

Hányszor előfordul, hogy nem vágyunk másra, mint két figyelő fülre, amelyeknek elmondhatjuk, éppen mi zajlik bennünk! Ez a zsoltár trombiták és hatalmas dobok, ünnepi zene közben bevonuló hang. Isten minden felett uralkodik. Isten mindent elintéz, átformál. Mintha az egész teremtett világ seregszemlére vonulna előtte. Mintha a zsoltárban az egész Ószövetség – minden csodával és az összes prófétával – megjelenne a színen, az Úr előtt, mint egy végső ütközetben a szuperhősök a filmekben. Ez az igeszakasz Isten uralmát mutatja be a teremtett világ felett. A zenei felvonulás végén a templomhoz ér a zsoltár, s az írója pedig az Atyához: „De Isten meghallgatott, figyelt imádságom szavára.” A nagy tűzijátékok és grandiózus csodák között Isten lehajolt hozzá, és leült a zsoltáríró mellé. Leguggolt és meghallgatta. Ez a csoda, amelyet ekkora ünnepléssel vezet fel a zsoltáros: Isten meghallgatott! Leül közénk is, leguggol hozzánk is. Figyel rád. Annyi félreértés és egymás iránti figyelmetlenség között élünk, így szinte elképzelhetetlen, hogy van valaki, aki meghallgat. A zsoltár szerint Isten minőségi időt fordít rád. Lehajol, hogy felemeljen, hogy a szemedbe nézzen. Ünnepi pillanat minden meghallgatott imádságunk.

Mt 23,23–36

186. dicséret

Manapság mi mindent meg nem teszünk azért, hogy ragyoghassunk! Hogy fényes legyen a hajunk, pakolást használunk. Hogy tündököljön a bőrünk, táplálékkiegészítőket szedünk. Flitteres ruhát húzunk, csillogó fülbevalót és sminket választunk, hogy ne csak látszódjunk, hanem ki is tűnjünk a tömegből. Még sok kislány is csillámtetkóért áll sorba a rendezvényeken. Szeretnénk ragyogni, láthatók lenni, és erre jobb utat nem találtunk. Figyelték már, hogy amikor édesanyja rámosolyog a kisgyermekre, annak rögtön felvidul az arca? Élettel telik meg. Ragyog a szeme, kacag, jár a keze és a lába. Izgatott és lelkes lesz. S amikor Isten arca ragyog ránk, gyermekeire? Semmihez sem fogható ragyogás az! Annak a stabilitásnak a pompázása, hogy béke és szeretet van benned, amely minden félelmedet és aggodalmadat eloszlatta. Annak a ragyogása, hogy tudjuk, az ő jelenlétének fénye reményt és örömet hoz az életünkbe, erőt adva a mindennapi küzdelmeinkhez. Isten ragyogó arca megvilágítja az utunkat, segítve abban, hogy helyes döntéseket hozzunk, és ennek magabiztosságával ragyogva járjunk, bármerre vezessen minket az Úr. Ragyogunk, mert biztonságban érezzük magunkat. Mert szeretve vagyunk. Mert Isten megváltó szeretetének fényét tükrözzük vissza, filterek nélkül is.

Mt 23,37–39

60. zsoltár

Egy tavaszi esős estén kisfiam panaszolta, hogy fél az esőtől, mert az hangosan kopog a tetőtéri ablakon. Mi mondható erre? Csak a valóság! Hogy az esőt az Úr adja. Az ő kezében van, minden felhő neki engedelmeskedik. Hogy a föld szomjazza az esőt, hogy a növények teremhessenek nekünk nyárra dinnyét, barackot, őszre szőlőt és minden finomat, amit úgy szeretünk. Hogy tehát az eső értünk (is) esik. Istenünk törődik a föld szomjúságával. Az ember lelkét sem hagyja szomjazni. Aki fáradt, azt megerősíti, melléje embereket küld, szeretetével veszi körül, és sokrétű reménységet ad. Kiterjedt reményt, hiszen az örökségre is esőt ad, hogy az is növekedhessen. Mi a te örökséged, amelyet Isten öntöz? Mit kaptál te szüleidtől, nagyszüleidtől, gyülekezetedtől örökségként hitedben? Ami útmutató neked Istenhez? Ami kapaszkodód felé? S azt hogyan öntözte Isten? Mivé növekedett benned, általad? Vigyük örökségkeresésünket Isten elé! Vigyük elé hálával, amire már rátaláltunk, és hálával kérjük el a lelki örökségünk növekedését!

Mt 24,1–22

699. dicséret

Biztosan mindenki érezte már magát úgy, hogy nincs döntési helyzete. Hogy a világ beszűkült, és úgy tűnik, nincsenek lehetőségei. A zsoltáros is bajban van. Megvetett állapotban, egyedül, meg nem értett helyzetben, nem sok lehetőséggel. Jogtalanul hajszolják, s a zsoltáríró úgy érzi, Isten iránti hite és szolgálata miatt éri ez az üldöztetés. Ezzel pedig bekapcsolódik a keresztyénség kétezer éves, máig is tartó történetébe. S ebben a ,nincs lehetőségem" helyzetben az Úrhoz kiált, aki számára nincs lehetetlen. Viaskodhatunk a Mindenható előtt, keresve az utunkat, úgy, ahogyan a zsoltár is teszi. Vajon merre vezet az életem, mi értelme mindennek? Viaskodik, és ebbe a lelki harcába kapcsol be, abba, amit megalázott, megszégyenített s elszegényített életében átél. Nincs tovább, rászorul a megváltásra, pontosan úgy, ahogy mi is a sok családi, munkahelyi megalázásokból. Meri kérni, várni a végét üldöztetésének, van bátorsága a legnagyobb erőt maga mellé hívni, ha már a társaitól nem kapott részvétet. Jöjj hozzám, Uram, válts meg engem, tedd terhem könnyebbé. Amely korlátot nem tudom áttörni az életemben, te oldd fel. Te mutasd meg, merre akarsz látni engem!

Mt 24,.23—44

621. dicséret

Bizonyosodjon be, hogy nekem van igazam! Ki ne vágyott volna még erre?! Akinek testvére van, szerintem már a legapróbb korától ismeri a bennünk élő érzést: legyen világos mindenki előtt, nekem van igazam! A zsoltáros is erre vágyik. Szeretné, ha mindenkiben kérdések nélkül élne a tudat: neki van igaza. S milyen út vezet ehhez? Mélyről, tehát teljes természetességgel tör fel belőle a válasz: ellenségei megszégyenítése. Ki ne járt volna már így, hogy erre vágyott, esetleg meg is cselekedte a megszégyenítést, „méltó” bosszúként? Akinek testvére van, gyerekkori emlékei talán ebben is segítik. Aki bátrabb, felnőttkorára is tekinthet e kérdésre választ keresve, mert bizony mennyiszer választjuk ezt az utat igazunk elérése érdekében! A zsoltáros az ellenfele megszégyenülésére Isten hatalmának kimutatásaként tekint. Egyfajta istenbizonyosság lenne számára. Hála Istennek, hogy nekünk, Krisztus halálát ismerőknek már nem kell ilyen jellegű istenbizonyosság. Nekünk már nem a másik csúfos halálából, megszégyenüléséből kell meglátnunk, hogyan munkálkodik Isten értünk. Hanem kiviláglik abból, hogy mint utolsó ellenség töröltetett el a halál számunkra.

Mt 24,45–51

50. zsoltár