... is beszélő viszonyban kell lennünk a megbocsátani akarás közben, hogy rájöjjünk, egyáltalán mi bánt minket. Mitől lettünk dühösek, miért haragszunk arra, aki ezt vagy azt tette vagy mondta nekünk? Mit is mondott? Hogyan? Vajon miért éppen azt? Mi volt a bántó abban? Az, hogy nem igaz? Vagy éppen nagyon is eltalált bennünk egy érzékeny pontot, amelyről nem akartunk tudni? A megbocsátási folyamat lényege, hogy állandóan vissza kell térnünk saját magunkhoz reális önvizsgálatra, újabb reflexióra, mielőtt és mialatt beszélgetni vagy levelezni kezdünk a haragosunkkal, és kíméletlen őszinteséggel fel kell derítenünk és meg kell ismernünk lelkünk rejtett zugait. Mit rejtegetünk önmagunk előtt is, mi lehet az érzékenységünk, a sértettségünk mögött? Kisebbségi érzés, féltékenység, irigység, szégyenérzet vagy szorongás, félelem? Éhen maradottság, szomjúság, csalódás? Széttört egy illúzió, egy ideálkép, amelyet magunkkal hoztunk gyerekkorunkból, amelyet magunknak festettünk a kapcsolatunkról (a szülő-gyerek, testvéri vagy házastársi eszményi kapcsolatról), amit nem akarunk elengedni? Dühösek vagyunk, hogy nem sikerült megfelelni, megvalósítani azt?

Az érzelmek könnyen elsodornak, ezért rá kell kérdeznünk a mögöttük hűzódó valóságra. Nem olyan a másik, és mi sem vagyunk olyanok, amilyennek hittük. Össze kell törnie a hamis képnek, téves elképzelésnek, hogy a jó keresztyénnek nincsenek ilyen konfliktusai, nézeteltérései, nagy harcai önmagával, soha nem támad harag a szívében, mindig mosolyog. Ilyen nincs. Az képmutatás. Megtanulni magunknak is megbocsátani az egyik legnehezebb feladat. Mi az oka? A büszkeség. Többet hiszünk magunkról, és csalódunk, kiderül, hogy megcsalt az a dédelgetett énkép. Mi is, én is ilyen gyatra ember volnék? A szembesülés fájdalmas. Ki kell ábrándulnunk magunkból ahhoz, hogy felismerjük, kik vagyunk valójában. Azután meg kell tanulnunk együtt élni gyarló magunkkal, és hinni, hogy lehet továbblépni.

Az egykori eseményeket, bántást elengedni, hogy múlttá süllyedjenek, már ne kötözzenek, ne szívják le testi-lelki energiáinkat. Formálódunk Isten kezében. Ha még nem fogadtuk el Istentől a bocsánatot, magunknak sem bocsátottunk meg, ezért másoknak sem tudunk. Kiderül, hogy megint ott vagyunk az alapoknál, a lényegnél: el kell tudni venni a felszabadító bűnbocsánatot. Azt, amit Isten ad. Azok tudnak másoknak megbocsátani, akik átélték már annak örömét és erejét. Azok nem akarják számolgatni, hányadik. De félreértés ne essék: azért szenvednek közben. Szenvedve szeretnek. Krisztus szerint boldogok.