Az Ige mellett
X. 6. VASÁRNP
(17) „Isten megadta ennek a négy ifjúnak, hogy előrehaladjanak a tudományban, mindenféle írásban és bölcsességben.” (Dán 1)
A babiloni fogság idejében járunk. A kettészakadt ország egyik fele sem létezik. Dániel könyve három fiatal hívő férfiról szól, akik magas szintre jutottak az akkori államigazgatásban. Történetük során többször is nemet mondanak csábításra, kísértésre, megtörési kísérletre. Úgy vállalnak vezető szerepet, hogy közben következetesen nemet mondanak a bűnnek. Tudják: akik feljebb vannak, azoknak nagyobb a felelősségük. Miközben magas beosztásban vannak, folyamatosan képzik magukat. A hívő példát vehet róluk: a Biblia világában olyan jó elmerülni, még jobban megismerni. Előrehaladni a teológia tudományában, a Szentírásban – ezek szükségesek mindnyájunk számára, hogy még jobban értsük Isten üzenetét. Mi az, amiben neked előre kell haladnod? Hitben, tudásban, megtapasztalásban? Mi az, amiben érzelmileg előre kellene lépned? Dánielék bölcsességben is előrehaladnak. Az Úr félelmében. Boldog az az ember, aki előre tud lépni az Isten előtti bölcsességben!
Mt 26,30–35
603. dicséret
X. 7. HÉTFŐ
(21) „Ő szabja meg a különböző időket és alkalmakat. Királyokat taszít el, és királyokat támaszt.” (Dán 2)
A birodalmak jönnek-mennek. Erről számol be Dániel a király látomása alapján. Nemcsak a Dániel utáni történelmi korszak igazolja ezt a víziót, hanem az azóta eltelt több mint kétezer év is. Az örökké tartó birodalmak csak ideig-óráig maradnak fenn. Ismerjük mi is az „örök szovjet–magyar barátságot”, ami nem volt örök és nem is volt barátság. Minden birodalom sorsa a felemelkedés, a terjeszkedés és végül a hanyatlás. De Dániel arról számol be: „támaszt majd a menny Istene egy királyságot, amely nem semmisül meg soha...” Krisztus királysága az, amely örökké tart, amelynek te (ha elfogadtad az ő megváltását) az állampolgára vagy. Jézus Krisztusra támaszkodni, neki szolgálni azért jó, mert ő nem letűnt rendszer, politikai mozgalom, ideológia vagy expanzív birodalom, hanem a szeretet királyságát valósítja meg. Az egyházban, a gyülekezetben, a hívő testvérek között. Úgy éljük az életünket, mint aki tudja, a mennyben van polgárjogunk, s nem a pillanat hatalmának, hanem az örökké tartó királyságnak kell elszámolnunk. Mert van ennek a birodalomnak elszámolási biztosa: Jézus Krisztus. Neki tartozunk számadással! Jó tudni: bárki támad ellenünk, bárki gondolhat bármit rólunk, a végső erő, válasz Jézus Krisztusé. Boldog, aki életével, hitével tud erre a végső válaszra tekinteni!
Mt 26,36–46
360. dicséret
X. 8. KEDD
(15) „Mert ha nem hódoltok, azon nyomban bedobnak benneteket az izzó tüzes kemencébe. És van-e olyan Isten, aki az én kezemből ki tud szabadítani benneteket?”(Dán 3)
A kemencét a társadalom hozza létre. A társadalmi közöny, hiszen senki sem áll oda a király elé, hogy mégsem kellene megölni ezt a három srácot. A közöny, a felszínes kapcsolatok. „Nem is gondoltam, hogy ilyen nagy a baj!” Hagyjuk, hogy mások szenvedjenek, s alig-alig hajolunk le értük. A tüzes kemence a bálványok logikus következménye. A nagy felállított szobor folytatása a kemence. Ahol bálványt épít az állam, ott mindig épít kemencét is – mutatja a XX. század. Sadrak, Mésak és Abéd-Negó a bálványimádó kultúra helyett a hitet választották, és annak bátor megvallását. A hit megvallása nem számol a következményekkel, csak kimondja az igazat. Bemennek a tűzbe. Megy velük egy ismeretlen személy. Ez a személy lehet angyal, nekünk lehet Krisztus. De lehet az egyház is. Az egyház, amellyel oda kell mennünk, ahol az emberek bajban vannak. Oda kell lépned, aki szenved, sírni a sírókkal, örülni az örülőkkel, égni az égőkkel. Oda kell lépni, ahová Krisztus küld minket. Akár kimenekít minket az Úr, akár nem, nekünk mennünk kell. Valaki bemegy veled: „Ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek, mert te velem vagy.” Isten nem a tüzes kemencétől, hanem a kemencében őrizte meg őket! Isten ott van velünk a legembertelenebb szituációban, szenvedésben is. Nem leül, cselekszik. Ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben, én ott leszek. Ott vannak bent hárman, és ő ott van! Ha a kemencében képes ott lenni, mennyire ott tud lenni a te fájdalmaid között, a te életedben!
Mt 26,47–56
489. dicséret
X. 9. SZERDA
(5) „Végül megjelent előttem Dániel, akinek a neve az én istenem neve után Baltazár, akiben szent, isteni lélek van, és elmondtam neki az álmomat…” (Dán 4)
A birodalom első számú vezetője vergődik az ágyban. Nem alszik békésen. Sok döntése miatt vergődhet. A zsarnok elindult a megőrülés útján. Minden vezető, aki a csapatmunka és a békesség helyett a zsarnokoskodást választja, megőrül. De itt óriási lehetőség van a történetben: van a király mellett egy hívő ember. Dániel, akiről még a király is felfedezi, hogy isteni lélek van benne. Ő másmilyen, és ez feltűnik neki is. Milyen jó, ha van egy hívő testvérem, akivel tudok együtt imádkozni, akivel meg tudom beszélni életemet, gondjaimat! Álmaimat és álmatlanságaimat. Sokan tapasztalják a megtérésük után, hogy hirtelen elkezdenek emberek megosztani velük élethelyzeteket, álmokat és álmatlanságokat. Boldog vagy, ha ez megtörténik, mert akkor a környezetedben kimondva vagy kimondatlanul, de feltűnt, hogy benned isteni lélek van! Nem kell ehhez Dániel prófétának lenni – elég egyszerű hívőnek. Adjunk hálát ma azért, ha van olyan lelki testvérünk, akivel meg tudjuk osztani életünket! Adjunk hálát azért is, ha másoknak mi vagyunk ez a lelki testvér!
Mt 26,57–68
495. dicséret
X. 10. CSÜTÖRTÖK
(23) „…azt az Istent, akinek a kezében van az életed és a sorsod, nem dicsőítetted.” (Dán 5)
A király visszaél Isten türelmével. A szent edényekből tivornyáznak. A szentet profánként használja. Az istenit istenteleníti, és az istentelent isteníti. A felcserélt szavak kultúrájában élünk, ahol a szeretet szó elinflálódott, igaznak mondják a bűnt, és csak azt tartják bűnnek, ami kiderül. A király visszaélt Isten türelmével. A reformáció kezdetén a középkorban rekedt egyház a maga kitekert teológiájával pontosan ugyanezt tette: lakomázott a szentből. Az egyház legrosszabb korszakai azok voltak, amikor nem vette komolyan önmagát és Isten ajándékait. Amikor nem vette komolyan a szentet. Mózes úgy tiszteli a szentet, hogy lehúzza saruját az égő csipkebokornál. Ha a szentnek nem adjuk meg a tiszteletet, életünk többi részén is óriási hibák és bűnök fognak megjelenni. Repedések keletkeznek a gyülekezetben is, ha csak programok dömpingje van, és nincs meg a hitbeli elmélyülés. Ha a missziót intézményekkel helyettesítjük. Repedések vannak, amikor eltékozoljuk a kapott missziói parancsot. Pedig valljuk Dániellel, hogy Isten kezében van az életünk és a sorsunk. Az ujj megjelenik: vegyük észre Isten figyelmeztetését! Dicsőítsük Istent életünkkel, szavainkkal, anyagi áldozatunkkal, szolgálatunkkal! Mert akkor vagyok békességben, ha helyén vannak az életem dolgai. Ha minden a helyére kerül. Jézus Krisztus is ezt teszi, amikor felborogatva az asztalokat rendet tesz a templomban. Boldog, akinek az életében Jézus Krisztus már rendet tett!
Mt 26,69–75
517. dicséret
X. 11. PÉNTEK
(18) „Odavittek egy követ, és a verem szájára tették; a király pedig lepecsételte […] gyűrűjével…” (Dán 6)
Lepecsételt kővel zárják el az életet Dániel elől. Az indok a hite. Ám ezt a követ reggel elhengerítik, és meglepve tapasztalják, hogy a próféta életben van. Megkóstolta a halál, de él. Ez a történet rámutat a lepecsételt kővel bezárt Krisztusra (Mt 27,66). Nekünk nem kell megjárnunk az oroszlánok vermét. Hányszor próbálták Isten népének lepecsételni a sírját – és sértetlenül távozott! Hányszor próbálták a magyar reformátusságra ráütni a pecsétet! Isten a kiválasztott népét átvezeti a halál árnyékának völgyén, és nem rekeszti meg ott az útját. Kettéválasztja a tengert, betapasztja az oroszlánok száját. Áldalak, Uram, amikor megmentettél a bajtól és a bajban! Amikor velem voltál a kríziseimben! Áldalak, Uram, amikor közel volt a halál, de te megtartottál engem! Áldunk téged, szülők, amikor gyermekünket megmentetted, amikor szüleinket megtartottad. Áldunk téged, amikor ott voltál a kórházban. És áldunk, mert nem a lezárt sír az élet vége. Te vagy az élet kezdete, és te adsz örökké tartó boldogságot.
Mt 27,1–10
163. dicséret
X. 12. SZOMBAT
(28) „Így végződött a beszéd. Engem, Dánielt, gondolataim nagyon megrémítettek, még az arcom is belesápadt. De a mondottakat eszemben tartottam.” (Dán 7)
Isten közelsége ijesztő. Az Úr érkezése ma ritkán jön harsonával és tüzes szekérrel. Nem villámmal és Illés oltárán fellángoló tűzzel érkezik hozzánk: „jött néma, igaz öleléssel…” Emlékszem egy szempárra, amelyben ott volt, egy kedves, ráncos kézre, amelyben érkezett. Egy életvégi imádságban, amelyet köszönök, hogy hallhattam. Érkezett úgy, hogy megrettentem nagyságától, vagy elszégyelltem magam, amikor rámutatott a bűnömre. Érkezett egy Biblia-ajándékozással, egy gondolatban, mások gondolatában. Érkezik egy meghallgatott imádságban, egy meg nem hallgatottban. Érkezett igehirdetésben, amely után a gondolatokat eszemben tartottam, ha néha a mondottakat nem is. Gyermekként hallhattam Dobos Károlyt prédikálni. Nem emlékszem belőle a mondottakra, de arra igen, ahogy az idős embert megragadta a Szentlélek. Érkezik az Úr, hogy ne csak eszünkben, hanem szívünkben is tartogassuk az ő szavát. Érkezik hozzánk, hogy el ne vesszünk, hanem örök életünk legyen.
Mt 27,11–14
486. dicséret