... eset, hogy egy iskolában, amikor a gyerekeknek osztották az uzsonnát, egy kislány kezébe vette, megnézte – zsömle párizsival –, és egyenesen a szemétkosárba dobta. A pedagógus elhűlve rászólt: – Mit csinálsz? – Nem szeretem, nem vagyok éhes – mondta vállat vonva a gyerek. – Akkor miért vetted el? – Mert ez jár nekem.

Nem szorul magyarázatra, vagy mégis? Ki a felelős ezért a jelenségért és mentalitásért? Ritka? Csak elvétve akad hasonló eset nálunk? A szemetesedények, a kukák nem erről tanúskodnak. Lépten-nyomon látunk ételmaradékokat, meg sem kezdett, fel sem bontott csomagolású ételeket a hulladékgyűjtőkben, utcán, divatos gyorséttermekben, ott is, ahol nem kevés pénzt adtak ki közvetlenül érte. A szemeteskukák beszélnek.

Magától ilyen a gyerek, az ember? Ez az eredendő mohóság és felelőtlenség, vagy erre látunk mintát, és tanuljuk a fogyasztói magatartást? Jól élünk. Pazar körülmények között. Srí Lanka nyomornegyedeiben a gyerekek hálásak egy marék rizsért. Dél-Amerika utcagyerekei kést fognak az óvatlan turistára, mert éhesek.

Bőségben élünk, válogatunk. Ami nem elég megfelelő kényes ízlésünknek, kidobjuk. Másikat veszünk. Ételben, tárgyakban, eszközökben, energiában pazarolunk. Ami elromlott vagy egyszerűen csak régi, már nem divat, kidobjuk. Nem javítjuk, lomtalanítjuk. Veszünk egy rosszabb minőségű (tervezetten hamar elavuló), de divatos újat. Lehet kritizálni a világot, de mi történik az egyházban, mire tanítjuk mi a gyerekeket és az embereket? Keresztelő János a szerénység, egyszerűség etikáját hirdette: „Akinek két ruhája van, adjon annak, akinek nincs, és akinek van ennivalója, hasonlóan cselekedjék!” (Lk 3,11). Túlléptünk rajta. Az ökogyülekezeti mozgalom ismét fölvette a programjába, hogy mértékletesen gazdálkodjunk a javainkkal. Ne pazaroljuk az energiát, takarékosan bánjunk a vízzel, világítással, fűtéssel. Mértékletesen gazdálkodjunk javainkkal az otthonainkban és a gyülekezetben. A pedagógusainknak is van lehetőségük ezt tanítani az iskolában.

Amikor egy asszony hódolatában Jézus lábaira önt egy szelence drága, illatos kenetet, megbélyegzik némelyek: „Mire való ez a pazarlás?” (Mt 26,8) Annak látszik. Értelmetlen. Csakhogy a mély hála, az önfeledt szeretet nem ismeri ezt a kifejezést. Odaszánja mindenét, önmagát Istennek. Mert tudja, érti, hogy Jézus az, aki mindent ad. Életét és halálát „pazarolja” ránk. Nem kérdezi, érdemes-e. Isten mindent odaadott teremtett világában ahhoz, hogy jól éljünk. Fel kell ismernünk a különbséget a javaink tékozlása és a pazarló szeretet között.