A püspökszentelés ünnepén elődje, Jákob János áldásában részesül, és ez nem csupán jelkép, hanem mélyebb jelentésű: a hivatás, a felelősség és a lelki örökség továbbvitelét is magában foglalja. Milyen érzés úgy útnak indulni a szolgálatba, hogy a feladatokkal együtt egy egész életpálya szellemisége is tovább él?

Tagadhatatlanul felemelő és megerősítő számomra, hogy elődöm úgy látja: a csapatunk vezetése nálam jó kezekben lesz. Évek óta foglalkoztatott a kérdés, vajon merre fordul a szolgálat hajója, hiszen együtt lélegeztünk, küzdöttünk ezekkel a fiúkkal, a rengeteg élmény és tapasztalat, amelyet fiatalkorom óta összegyűjtöttünk a többiekkel, összeforrasztott bennünket. Sokan közülünk szinte a szolgálat kezdetétől részt veszünk ebben a munkában, a hadgyakorlatok, a missziók, az együtt töltött évek olyan közös múltat adnak nekünk, amelyet könyvből nem lehet megtanulni. Ehhez jelen kell lenni. Isten is úgy látta, hogy ez a tapasztalat hasznosulhat a továbbiakban.

Mi az, amit elődje vezetési stílusából követendőnek tart?

A bölcsességét és higgadtságát mindenképpen, ezek mögött mély istenhit rejlik. Tudta, mikor kell csillapítani a csapatot, és mikor van itt annak az ideje, hogy előrelendítsen bennünket. Amikor kérdésekkel fordultunk hozzá, nem mindig kaptunk azonnal visszajelzést. Nem azért, mert el akarta kerülni a válaszadást, sokkal inkább mert időre volt szüksége, hogy tisztán lásson. Istentől akarta megkapni a végső pecsétet. Soha nem sietett. Jó volt látni ezt a nyugodt bölcsességet. Hiszem, hogy az elődök öröksége áthagyományozható ránk, és ezt felelősségünk is továbbvinni. A vezetőnek mindig arra kell törekednie, hogy kollégáival méltó módon bánjon, ahogyan az Isten szolgájához illik. Bár ez nem mindig könnyű feladat, ezen az úton kell haladni. Magam sem vágyom másra, mint erre az elhivatottságra.

A püspöki pozícióval elérte a legmagasabb rangot, emberileg ezt tartjuk a csúcsnak.

A feleségemmel és a baráti körünkkel úgy látjuk, életünk csúcspontja az volt, amikor megértettük Isten legfontosabb üzenetét: „Újonnan kell születnetek.” Számomra ez az igazi csúcs. Azóta mindennap megtapasztalom, hogy ő velem van, és tőle kapom azt a belső töltetet, amely minden helyzetre elég. Amikor fiatal lelkészként beléptem ebbe a szolgálatba, sosem gondoltam, hogy egy nap a vezetője leszek. Végtelen hála árasztott el, hogy ott lehetek kint, a végeken, Szombathelyen vagy Tatán a katonákkal, a sárban, a hóban, mindenhol. Élhettem azt az életet, amelyet ők, és közben összefonódott a sorsunk, bajtársakká lettünk jóban-rosszban. Ez teremtette meg azt a közösségi légkört, amelyben elfogadtak. Látták, hogy nem az a lelkész vagyok, aki néha-néha felbukkan közöttük, hanem ott vagyok velük akkor is, amikor nem sima és kellemes az élet. A szolgálatom a jelenléttel kezdődött. Amikor elindult a tábori lelkészi szolgálat, és kijutottunk külföldre, azt tapasztaltam, hogy az osztrákok és a németek gyakorlatában csak előre meghatározott időpontokban lehetett találkozni a lelkésszel. Mi itthon azonban saját utat választottunk, mert részesei akartunk lenni a küzdelmeiknek, hiszen közülük valók vagyunk. Mivel új úton jártunk, ezért nyilván hibáztunk is, de ezeket mindig igyekeztünk kijavítani. Remélem, sikerült úgy jelen lennem a katonák között, hogy az ne legyen sértő, bántó vagy tolakodó. Mindig igyekeztem figyelni, hogy ne lépjem át azt a bizonyos vékony határvonalat.