Emlékszel, mit felelt Jézus a kérdésre, melyik a legnagyobb parancsolat? „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből.” Ez az első és a nagy parancsolat. A második hasonló ehhez: „Szeresd felebarátodat, mint magadat.” (Mt 22,38–39)

Ám valaki tovább kérdezett: – De ki a felebarátom? (Lk 10,29) Talán kötekedésnek tűnhet ez a kérdés, pedig nem az. Mert nem is olyan egyszerű rá válaszolni. Eleve mi az, hogy felebarát? Csak félig a barátom, félig meg nem? De ha a felebarát teljesen a barátom, akkor csak azokat kell szeretnem, akikkel jóban vagyok? Akikre meg haragszom, azokkal azt csinálok, amit csak akarok? Akár rosszat is tehetek velük? Jézus példázattal felelt. A példázat olyan történet, amely megmutatja Jézus szavainak a lényegét. Hétköznapi, egyszerű helyzetet mesélt el, ezt mindenki megértette. Akkor. Ma viszont egészen más világban élünk. Ezért néha előfordul, hogy nehéz értelmezni Jézus példázatait.

Így van ezzel a történettel is. Talán emlékszel is rá, az irgalmas samaritánus történetéről van szó, amikor valakit rablók támadtak meg, és félholtan ott hagyták az út szélén. Arra járt egy pap, majd egy lévita, de egyik sem segített neki. Azután jött egy samaritánus, aki bekötözte a sebeit, és gondoskodott róla. Már itt megakadhatunk, mert ki az a samaritánus? Olyan ember, aki Samáriából való. Arról a vidékről, ahova nem szívesen tették be a lábukat a zsidók, mert a samáriaiak másként imádták Istent, mint ők. A másik két szereplő egy pap és egy lévita. A pap még csak rendben van, de ki az a lévita? Templomi szolgálattevő, ő is afféle papi személy. Tehát olyan emberek, akik nagyon jól ismerték Isten törvényeit. És itt jön a következő kérdés: miért nem segített a pap és a lévita a bajba jutott embernek, ha ismerték Isten törvényét? Pont azért. Ugyanis a templomban nem szolgálhattak olyanok, akik „tisztátalanok” voltak, például halottal érintkeztek. Nekik fontosabb volt a templomi szolgálat, mint az, hogy segítsenek a szenvedő emberen. Isten kőtáblára írt törvényét betartották ugyan, de a szeretet törvénye nem volt a szívükbe írva.

A samaritánus viszont, akit pedig megvetettek a zsidók, a szívéből cselekedett. Ő valóban felebarátja – társa, embertársa – volt a bajbajutottnak. Nem mérlegelt, nem gondolta túl, hanem azonnal segített. Lehet, hogy ez így még mindig nehezen érthető, úgyhogy mondok egy mai példát. Tételezzük fel, hogy egy idős bácsi elesik az úton, és belegurul az árokba. Fel sem tud kelni. Az út szélén fekszik, és csak úgy húznak el mellette a menő kocsik. Senki sem áll meg segíteni, mert mindenkinek fontosabb dolga van annál, hogy egyáltalán észrevegye a bajba jutott embert.

Aztán jönnek mások is, biciklin vagy gyalog. Ők sem állnak meg. Mert micsoda ember az, aki árokban fetreng? Biztosan részeg! Eszükbe sem jut, hogy valami más baja lehet. Aztán jön egy hajléktalan. Rongyos és talán büdös is, mert napok óta nem fürdött. Ő odamegy a sebesülthöz, és eltámogatja a kórházba. Most akkor ki az idős bácsi felebarátja? A hajléktalan. Akiről mindenki azt gondolná, hogy biztosan nem segít.