A szemünk előtt múlik el egy jelentős, kétezer éven át tartó civilizációs világkorszak. Európa posztkeresztyén időszakába lép, amelyben a hit sok évszázad után kisebbségbe kerül. Cenzúrát, megvetést és üldözést szenved az önmagát szabadnak hirdető világban. Ennek új alapjait serényen és mértani pontossággal rakosgatják a woke ideológusai. Aztán persze őket is felfalja, méghozzá a szemmel belátható jövőben, az Európát belakó idegen civilizáció, amely cseppet sem lesz hálás és toleráns, természetesen a rövidlátó meghívóihoz sem.

A jelenben, amikor hitünk hajója a viharos tengeren hánykolódik, még egyáltalán nem látszik, vár-e ránk valahol a közeli jövőben egy békés kikötő. Vagy mindez még mindig csak a kezdet, egy hit nélküli korszak vészjósló beköszönése? Esetleg még mindig, még innen is van visszaút, és újra fújni kezd hamarosan a mi irányunkba is a Lélek ébresztő ereje?

Ma még csak az Istentől való elfordulás fájdalmas állapotát látjuk, szemléljük. Elpogányosodást, családok, generációk elfordulását a megtartó Isten kegyelmétől. Meg azt, hogy miközben a társadalom magabiztosan lesepri magáról az Úr óvó, védő, oltalmazó kezét, valójában mindenki válaszokért görgeti naphosszat a képernyőt. Az Ige válaszai nélkül magányosak és árvák lettünk. Közel és távol soha nem láttam még ennyi beteg lelkű embert, mint manapság. Isten nélkül törött szárnyú madárként vergődik az életünk.

Ebben a sok fájdalmat megélő világban a reformáció utat jelent és lehetőséget. A tékozló fiú magába szállását és visszatérését az Atya szeretetéhez. Feltenni magunknak a kérdést: most, a jelenben mi választ el engem az én Uramtól? Mi az én bűnbocsátó cédulám, amely eltérít az Igétől?

Tücskökkel, bogarakkal, méregzöld víziókkal, Istent, hitet száműző ideológiával, háttérhatalmi tervekkel mérgez a jelen. Azzal szembesül az életünk, amiről Döbrentei Kornél így versel: