Victor János: A válság után?

(Református Figyelő, 1931. november 28.)

Egy szemfüles külföldi egyházi lap cikkírója veti föl a kérdést: milyen lesz az egyház helyzete a napjainkban dúló világválság után? Vajon megismétlődik-e a világháború utáni általános tapasztalat, hogy az egyház komoly lelkek nagy seregének szemében súlyos veszteséget szenvedett tekintélyében, mert amíg tartott a világháború, nem találta meg a saját szavát, és nem volt mondanivalója a nagy katasztrófa láttán? Vagy pedig ha majd túl leszünk a most folyó vértelen világháborún, megnövekedett tekintéllyel fog kikerülni belőle az egyház, mert be tudta bizonyítani, hogy nélküle nyomorultabb volna a világ? A kérdést fölvetni mindenesetre időszerű – mert most dől el jobbra vagy balra, amíg a válság még tart.

A világra ránehezedő óriási gazdasági depresszió alatt kell olyan szolgálatot teljesítenie az egyháznak, amelynek gyümölcseit majd a válság után le akarja aratni megnövekedett erkölcsi súlyban, megszaporodott öntudatos és lelkes hívekben, kiszélesedett hatásszférában. Elsősorban azt a kísértést kell legyőznie, hogy lefoglalva tartsák a saját bajai. Őt magát is életébe vágó módon, fájdalmasan sújtják a viszonyok. És tartozik önmagának azzal, hogy minden erőfeszítés árán rendben tartsa a gazdálkodását és átmentse háztartását a viharos időkön. De vannak ennél súlyosabb feladatai is. Mert az egyház élete most sem lehet, most különösen nem lehet öncél. Önmagát is azért kell fenntartania, hogy szolgálatai ne szakadjanak meg. […] Eggyel le kell számolnunk: Az egyháznak nem feladata a jelenlegi világválságot megoldani. […]

Alapjában véve nem gazdasági és pénzügyi, hanem lelki és erkölcsi, tehát beletartozik az egyház hatáskörébe, akkor is képtelenség az egyháztól azt követelni, hogy most sebtében termelje ki az erkölcsi tőkének azt az óriási többletét és teremtse meg a lelki életnek azt a jelentős emelkedettségét, amelynek alapján szinte azonnal megoldható volna a világválság.

(folytatjuk)