Nagyváradon született, Székelyhídon nevelkedett. Hogyan került Pápára?

Kolozsváron voltam egyetemista. A középiskolában először arra gondoltam, hogy teológiára megyek, de az iskola lelkésze azt mondta, ha szeretném a lelkemet megvédeni, inkább másik szakot válaszszak. Mindenképpen egyházi-vallási vonalon szerettem volna továbbmenni, így magyar–hitoktató szakra jelentkeztem. Elvált szülők gyermeke vagyok, nehezebb anyagi helyzetből jöttem, ezért mindig jól tanultam, hogy ösztöndíjas lehessek. Az egyetem után az Önkéntes diakóniai év (ÖDE) program adta lehetőséget kihasználva a Veszprém-Kálvin parki Református Egyházközségbe kerültem, Závodi Zsuzsa mellé. A mellette eltöltött két év alatt segítettem a hittanoktatásban, gyermek- és ifjúsági alkalmakat tartottam, gyülekezeti adminisztrátor és segítő lettem. Közben végig nyugtalanított a kérdés: miért ne próbálhatnám meg a teológiát? Az ÖDE után beiratkoztam a Pápai Református Teológiai Akadémiára, ahol csodálatos éveket tölthettem el.

Ennek köszönhetően ismerkedett meg későbbi férjével, lelkészfeleséggé, majd kétgyermekes anyává vált, nemrég pedig sikeres lelkészképesítő vizsgát tett. Min változtat ez?

Valószínűleg semmin. Igazából nekem volt fontos, hogy saját magam előtt is bizonyítsam, fel tudom tenni az i-re a pontot. Persze ehhez azért szükségem volt támogatásra, biztatásra. Nekem sok erőt adott, mert nagyon megdicsértek, elismerték az eddigi munkámat is, ez a visszajelzés pedig jólesett a lelkemnek. De a házasságomban, a szolgálati helyünkön minden marad a régi, ugyanúgy végzem a dolgomat: a gyerekekkel foglalkozom. Azért is volt fontos, hogy meglegyen a vizsga, mert nagy vágyam, hogy egyszer majd iskolalelkész lehessek. A férjem a vezető lelkész, ő hozza a döntéseket, egyeztet a presbitériummal, én pedig a háttérből támogatom: mint feleség és anya megteremtem az otthon családi melegét, a gyülekezetben pedig besegítek, amiben kell, ez lehet a programszervezés, a hittanoktatás, a gyermek- és ifjúsági alkalmak.

Tudni önről, hogy a gyermekekkel szeret a leginkább foglalkozni a szolgálatában. Miért?

Mert önzetlenül elfogadnak. Úgy vesznek körbe a szeretetükkel, figyelmükkel, hogy az ne csak nekik, hanem mindannyiunknak jó legyen. Szeretem a nyitottságukat, a tudásvágyukat, hogy őszintén szeretnének a gyülekezethez tartozni, eljönni a gyermek-istentiszteletre. Lelkesítő a csillogó szemük, ahogy már ilyen fiatalkorban is tudnak imádkozni. Ha az alapoktól kezdjük közöttük a szolgálatot, akár már bölcsődéskorban, például a baba-mama körben, akkor erre később tudunk építkezni. Lényeges odafigyelni a gyermekekre a gyülekezetben, az ő lelkesedésük átragadhat a szüleikre is, és mindannyian a közösség részévé válhatnak. Jó érzés, hogy legalább ennyit tudok adni. Gyermekként sok rosszat láttam és éltem át apám miatt, és miután a szüleim elváltak, engem a református gyülekezet mentett meg. Hiszem, hogy azért lehetek egészséges lelkületű és szemléletű felnőtt, mert olyan volt a lelkészem, a hitoktatóm, a közösség, hogy általuk átélhettem az elfogadottságot. Talán ezért is van így belekódolva a lelkembe, hogy ha kiskorukban elkezdünk a gyermekekkel foglalkozni, akkor talán többen élnek majd felnőttként is Istennek kedvesen.

Ha elfárad, melyik bibliai Igéből merít erőt?

Van egy vezérigém, amelyet nagyon-nagyon szeretek, minden reggeli ébredés után és este, lefekvés előtt elmondom magamnak: „Mert csak én tudom, mi a tervem veletek – így szól az Úr –: jólétet és nem romlást tervezek, és reményteljes jövő az, amelyet nektek szánok.” (Jer 29,11) Ebben élem a mindennapjaimat. Nekem az a reményteljes jövő, amikor valóban azt tudom tenni, úgy tudok szolgálni, ott tudok lenni, ahol rám is szükség van.