Valójában nem is igazán tudom az okát annak, miért néztem gyerekkoromban olyan rajongó tekintettel az ősz hajú „nénikre” és „bácsikra” Különösen nagymamám egyik törékeny és szép arcú barátnőjére, HeckI Olgára, aki még olykor azt is megengedte baba- és kislánykorom határán, hogy gyönyörű ezüsthaját megsimogassam, és a fülébe súgjam: , Olyan vagy, mint egy kis fehér cica!”

Ezt anyám jegyezte fel ötkötetes naplójában. Jómagam meglehetősen későn, úgy ötvenkét éves korom táján fedeztem fel első ősz hajszálaimat. Galambősz azóta sem lettem, inkább olyan, mintha az egykori szőkés-vöröses-világosbarnás árnyalatok váltottak volna vissza első két évem ezüstszőke színébe. Fodrászhoz csak nagyjából kéthavonta járok, s akkor is csak egy kis igazításra, hajvágásra. És magamban szomorú szívvel nézem azt a körülöttem zajló keserves, sokszor az arcvonásokat megkeményítő harcot, amelyet nőtársaim az őszülés ellen folytatnak.

Meglehet, az én békés fehérbe borulásomban annak is szerepe van, hogy születésemkor apai nagyapám Pécsett, donátusi szőlőjükben elültetett egy mandulafát. S már kisiskolás éveimben természetesnek, harmonikusnak éreztem a Szentírás alábbi sorait A prédikátor könyvéből (mindegyik igeidézet a régi Károli-fordítás szerinti): „...és a mandolafa megvirágzik...” (12,5) Pedig jól tudtam, hogy a gyakorlatban ez annyit tesz: az „ifjan” rózsaszín mandulavirág először megfehéredik, majd elvirágzik s lehull.