Valójában nem is igazán tudom az okát annak, miért néztem gyerekkoromban olyan rajongó tekintettel az ősz hajú „nénikre” és „bácsikra” Különösen nagymamám egyik törékeny és szép arcú barátnőjére, HeckI Olgára, aki még olykor azt is megengedte baba- és kislánykorom határán, hogy gyönyörű ezüsthaját megsimogassam, és a fülébe súgjam: , Olyan vagy, mint egy kis fehér cica!”

Ezt anyám jegyezte fel ötkötetes naplójában. Jómagam meglehetősen későn, úgy ötvenkét éves korom táján fedeztem fel első ősz hajszálaimat. Galambősz azóta sem lettem, inkább olyan, mintha az egykori szőkés-vöröses-világosbarnás árnyalatok váltottak volna vissza első két évem ezüstszőke színébe. Fodrászhoz csak nagyjából kéthavonta járok, s akkor is csak egy kis igazításra, hajvágásra. És magamban szomorú szívvel nézem azt a körülöttem zajló keserves, sokszor az arcvonásokat megkeményítő harcot, amelyet nőtársaim az őszülés ellen folytatnak.

Meglehet, az én békés fehérbe borulásomban annak is szerepe van, hogy születésemkor apai nagyapám Pécsett, donátusi szőlőjükben elültetett egy mandulafát. S már kisiskolás éveimben természetesnek, harmonikusnak éreztem a Szentírás alábbi sorait A prédikátor könyvéből (mindegyik igeidézet a régi Károli-fordítás szerinti): „...és a mandolafa megvirágzik...” (12,5) Pedig jól tudtam, hogy a gyakorlatban ez annyit tesz: az „ifjan” rózsaszín mandulavirág először megfehéredik, majd elvirágzik s lehull. Bár ezt sokan az öregedés, az őszülés jelképeként értelmezik, én úgy éreztem, hogy a termés eljövetelének, az élettel való betelésnek a jelképe. Ugyanezt az érzést felnőttként tudatosította bennem levelező teológiai hallgató koromban a következő, napjainkban gyakran pusztába kiáltott intés: „Az ősz ember előtt kelj fel, és a vén ember orczáját becsüld meg, és félj a te Istenedtől. Én vagyok az Úr” (3Móz 19,32). Ott vannak továbbá A példabeszédek könyvének gyönyörű sorai: „Az ifjaknak ékessége az ő erejök; és a véneknek dísze az ősz haj!

És semmiképpen se feledkezzünk meg a 92. zsoltár 13-15. verséről sem: „Az igaz virágzik, mint a pálmafa, növekedik, mint a cédrus a Libánonon. Plánták ők az Úrnak házában; a mi Istenünknek tornácaiban virágzanak. Még a vén korban is gyümölcsöznek; kövérek és zöldellők lesznek”. Az időskor és a vele járó megőszülés nem jelent még leépülést, embertársaink számára kedves külsőnk elveszítését, lehet akár boldogító élethelyezetek forrása. Egy családi példa: amikor jó pár éve unokáink közül kettőnek megmutattuk pár régi portrémat vörösesszőke, derékig érő hajú koromból, keservesen sírni kezdtek: „Neem, ez nem a nagymama!” A fenti kis őszülésméltatással nem akartam hajfestéskedvelő nőtársaimat megbántani, csak megmutatni, hogy az ősz is lehet – szép! Az emberek világában és a szabad természetben...