A teljes Szentírás erről tanúskodik. Sokatmondó, hogy a bibliai etika alapjául szolgáló tíz parancs közül kettő is a beszédünknek szab irányt. A harmadik arra figyelmeztet, hogy Isten nevét nem mondhatjuk ki az őt megillető tisztelet és hódolat nélkül (2Móz 20,7); a kilencedik pedig arra, hogy egymásról, embertársunkról nem terjeszthetünk hazugságot (2Móz 20,16). Miért ennyire fontos az, amit mondunk? A XXI. századi ember könnyen találhat válaszokat erre a kérdésre, hiszen korunk nagy becsben tartja a kommunikáció sokoldalú tudományát. De Isten Igéje fényében is helytállók ezek a feleletek? Mit mondhatnak Jézus Krisztus tanítványai és mit nem? Hogyan beszéljünk? Milyen kijelentések méltók és melyek méltatlanok életünk Urához?

SZAVAINK JELENTŐSÉGE

Keresztyén istenismeretünk egyik legmeghatározóbb vonása, hogy mennyei Atyánk beszél. Ez különbözteti meg a bálványoktól, amelyeket az ember magának készít (Ézs 46,5–10). Az ő képét hordozó, őt képviselő ember minden megnyilvánulásában róla tesz bizonyságot. Ha úgy szólnánk, ahogyan Urunk soha nem beszélne, azt árulnánk el, hogy nem ismerjük vagy nem szeretjük őt! Ezért is figyelmeztet Jézus, hogy a szájunk gyümölcseinek minősége szívünk állapotáról tanúskodik, nemcsak most, hanem majd az ítélet idején is (Mt 12,34–37).

Amit Isten kijelentéséről tudunk, az kétféleképpen is elkötelez minket. A menny és föld Ura (újjá)teremtő akaratát is úgy viszi végbe, hogy kimondja azt, amit elhatározott. Ez a legfontosabb „munkaeszköze”. Aki átélte már azt az életet adó erőt, amely ebből az Igéből árad, hogyan kicsinyelhetné le a beszéd messzemenő, néha romboló, máskor építő hatását? Ráadásul Jézus éppen az Ige hirdetésével bízta meg az egyházat. Akik az elhívottai közé tartozunk, felelősséget hordozunk, hogy mindenekelőtt az ő szavait, az evangéliumot adjuk tovább hitelesen. Márpedig a megbízhatatlannak bizonyult követ mondatait akkor is kételkedés övezi, amikor a legéletbevágóbb üzenetet közvetíti.