Victor János: A válság után?

(Református Figyelő, 1931. november 28., 48. szám – folytatás)

S ha ennek a kérdésnek száz olyan vonatkozása van is, amelybe az egyház nem illetékes beleszólni, mert közgazdászok, pénzügyi szakemberek és politikusok szakmájának a dolga: a jelen napok tanulságai alapján mégis világosan rámutathat olyan fundamentális erkölcsi elvekre és lelki feltételekre, amelyeken az egészséges életnek föl kell épülnie. Ez az iránymutató szolgálat az ő dolga, ha igaz az, amit Ura és Mestere mondott: „Én vagyok az Út.” A legfontosabb szolgálata azonban talán mégsem ez. ű

Akárhogyan alakuljon is a nagyvilág élete a jövőben: a legégetőbb kérdés ma az, hogyan alakul az egyes ember élete a jelenben. A válságból kivezető irány megmutatásánál is sürgősebb az emberek megmentése a válság veszedelmeitől, amíg azok tartanak. Itt az egyik teendő a szeretetmunkára vár. Nem oldhatja meg a megrendült egzisztenciák tömegeinek a kérdését – de minden erejét lelkiismeretesen megfeszítve megbecsülhetetlen mértékben enyhítheti a szenvedést. És ezzel már a maga részéről hozzá is járult a másik teendőhöz: a lelki ellenállóerő fokozásához, amelyet az egyháznak minden rendelkezésre álló eszközzel biztosítania kell. Az meghaladja az erejét, hogy megmentse a világot ezektől a „gonosz napoktól”. De az megadatott neki, hogy sokaknak a lelki épségét megmentse ebben a „gonosz világban”. Csak élnie kell a reája bízott erőkkel és javakkal.

A döntő kérdés, amelynek a mértéke szerint alakulni fog az egyház sorsa a válság után, nem az lesz, hogy: mit adott az egyház a világnak a világválság megoldásához, hanem az, hogy: mit adott nekem a válság elviseléséhez. Még nem késő a kedvező, hálás feleletnek a kivívását jó reménységgel munkálni s ezzel az egyháznak meggyarapodott életerővel való kibontakozását biztosítani a rajtunk lévő megpróbáltatásos időkből.