Milyen volt a kapcsolata az egyházzal gyermekkorában, ifjúként?

Református, de a hitét nem gyakorló családban nőttem fel. Megkereszteltek, jártam iskolai hittanra, templomba csak karácsonykor, vagy ha keresztelőre, esküvőre hívták a családot. 2003-ban konfirmáltam is, mint ahogyan minden református osztálytársam, ciki lett volna kimaradni. Bár már ekkor is megérintett némelyik bibliai történet, de elhívást még nem éreztem, így nem is foglalkoztam a vallással, a hitemmel.

Mi okozta a változást?

Tinédzser voltam, amikor elkezdtem félni a haláltól. Megrémített, hogy nem tudom, mi lesz velünk, hová kerülünk a halál után. Nyomasztott ez a kérdés, sokáig, fájdalmasan küzdöttem a gondolattal. Főleg akkor tört rám a rettegés, amikor egyedül voltam. Ilyenkor órákat gondolkoztam azon, vajon hol voltunk a születésünk előtt, és mi történik velünk, amikor meghalunk. Lelki kálvária volt, de biztosan tudtam: az nem lehetséges, hogy a halál után a nagy semmi vár ránk. Utólag visszagondolva úgy hiszem, Isten már akkor is súgott. Ekkor már együtt jártam a későbbi férjemmel, akivel közösen átélt családi nehézségek miatt elkezdtünk templomba járni, mert úgy éreztük, nincs más kiút, csak Isten segíthet rajtunk. Nem lettünk rendszeres látogatói az istentiszteleteknek, de bennem megmozdult valami. A házasság előtti jegyesoktatáson, amikor a lelkipásztorunk a keresztyén házasságról beszélt, elfogott a vágy, lelki éhség támadt bennem arra a családi életre, amelyről hallottam, és amit általuk tapasztaltam is.

A keresztyén család iránti vágy hozta közel Istenhez?

A megtérésemhez kellett még egy mélypont: az esküvőnk utáni hónapokban hibáztam, egy harmadik személy került képbe, ez pedig konfliktusokat szült a férjem és köztem. Egyedül voltam, és a magányomban Isten megszólított. Tudtam, hogy ezt az utat nem járhatom tovább, döntenem kellett. 2015 pünkösdjén az ünnepi istentiszteleten ülve, az igehirdetést hallgatva tértem meg: úgy éreztem, átjár a Szentlélek. Forróság öntött el, és tudtam, hogy valami lényeges történik, én pedig mostantól kezdve szeretném Istennek tetsző módon élni az életem. A férjem is látta, hogy megváltoztam, nem váltunk el, megbocsátott, és új fejezetet nyitottunk az életünkben. Utána kezdtem el aktívan templomba járni, részt venni a gyülekezet életében. Nagyon jól éreztem magam a közösségben, egyre több dologban vettem részt, 2017-ben pedig felkértek presbiternek. Megtisztelő volt, idén januárban a második ciklusomat kezdtem.

Három gyermeket nevelnek férjével. Valóra vált a keresztyén család iránti vágya?

Alapjaiban igen, viszont nyilván finomhangolásokra van még szükség, főleg a gyermeknevelés területén. A gyermekeket igyekszünk Isten felé terelni, például vasárnaponként együtt megyünk mindannyian istentiszteletre: a gyülekezeti házban kivetítőn lehet követni a templomi alkalmat. Fontosnak tartjuk, hogy a gyermekeink megszokják, a vasárnap az Úr napja.

Hogyan változott a hite a megtérése óta?

Úgy érzem, több lelki növekedési szakaszon is átmentem azóta, 2017-ben részt vettem egy református cursillón, amely rendkívül megerősítő volt. De ahogy jöttek a gyermekek, alábbhagyott a növekedés, most viszont úgy érzem, ismét ilyen szakaszban vagyok. Talán azért, mert a gyülekezetünk is; közösség nélkül nem lehet lelkileg gyarapodni. Az elmúlt hetekben valahogy sokszor belebotlok a Máté evangéliumában olvasható biztatásba: „Keressétek először Isten országát és az ő igazságát, és mindezek ráadásként megadatnak majd nektek.” Fontos, hogy Istent tegyük életünkben az első helyre, ahogyan az is, hogy a testvéri közösségben is őszintén tudjunk beszélni egymással, és meglássuk a rászorulókat is.