Mit jelent az ember istenképűsége?

Ez a kérdés sokakat foglalkoztatott a történelem folyamán. Amikor arról olvasunk a Szentírás első lapjain, hogy „megteremtette Isten az embert a maga képmására”, az eredeti héber szövegben a képmásnál a celem szót találjuk. Nehéz pontosan meghatározni a jelentését, hiszen nem is igazán fordították le magyarra, csak körülírták: hasonló; olyan, mint. Hadd szemléltessem példával: amikor az uralkodók szobrokat (celem) állíttattak magukról, azok emlékeztették a népüket a fizikai megjelenésükre. A Szentírásban a celem kifejezés azt jelenti, hogy az ember Isten képviselője, képmása, mint ahogyan egy kőből faragott szobor kiábrázolta a királyt. Tehát nem isten, hanem olyan valaki, akit Isten a teremtésben naggyá tett. A Heidelbergi Káté így fogalmazta meg: „Isten az embert jónak és a maga képmására teremtette, azaz valóságos igazságban és szentségben. Azért, hogy Istent, az ő Teremtőjét igazán megismerje, őt szívből szeresse, és hogy vele örökké tartó üdvösségben éljen, hogy így őt dicsérje és magasztalja.” Azért alkotta meg Ádámot és Évát, hogy kiábrázolja önmagát a teremtményben.

„Alkossunk embert a képmásunkra, hozzánk hasonlóvá: uralkodjék a tenger halain, az ég madarain…” – olvassuk Mózes első könyvében. Eszerint hatalomra, uralkodásra is formált minket?

Szeretünk uralkodni, ilyen a természetünk, de nem ilyenné alkotott Isten. A teremtésben célt és feladatot adott a Mózes első könyve szerint: „Fogta tehát az Úristen az embert, és elhelyezte az Éden kertjében, hogy művelje és őrizze azt.” A teremtés urává tett bennünket, hogy őrizzük és műveljük a földet, amelyet ő létrehozott. Az istenképűség egyszerre jelent méltóságot és felelősséget, azaz felelősek vagyunk a teremtett világért és legfőképpen egymásért. Ez jelenik meg Kain történetében is, amikor az Úr kérdőre vonja őt: „Hol van Ábel, a testvéred? Kain ezt felelte: Nem tudom! Hát őrzője vagyok én a testvéremnek?” És valóban, az Úr őrizővé tett bennünket! De amíg a bűneset előtt szeretettel uralkodott az ember, azt követően már ezt olvassuk a Genezisben: „Féljen és rettegjen tőletek minden földi állat és minden égi madár, kezetekbe adom őket minden földi csúszómászóval és a tenger minden halával együtt.”

„Amikor látta az Úr, hogy az emberi gonoszság mennyire elhatalmasodott a földön, [...], megbánta az Úr, hogy embert alkotott a földön, és megszomorodott szívében” – olvassuk az özönvíz történeténél. Valóban meg tudja bánni a tetteit?

Isten nem hibázott, ahogyan mi szoktunk, hanem bánkódott, szomorodott, szánakozott azon, hogy elbukott az emberiség. Ennek következménye volt az ítélet, az özönvíz, amely által elpusztította a tőle elszakadt életet.