Annyira szép és erős ez az igeszakasz! Pál világosan bemutatja, milyen életmódnak kell abból következnie, amit a korábbi fejezetekben leírt Isten és ember kapcsolatáról. Ami itt elhangzik, abban semmi különös nincs, valójában a krisztusi, keresztyén ember hétköznapjait festi le az apostol. Azt az életritmust, amely segítene hitelesen továbbadni az evangéliumot, amely megmutatná a mi valódi erőnket, amely jobban összekapcsolná a hívőket, és hívogatná az Istent keresőket. És mégis sóhajtásokkal olvassuk. De jó lenne, ha ez történne velem, a gyülekezetemben, az egyházamban... Csak egy mondat fordítottját hadd írjam ide, kicsit átalakítva, és már a szomorú tapasztalatoknál járunk: „Reménytelenségetekben elcsüggedtek, a nyomorúságban feladjátok, néha imádkoztok is...” Az egész fejezettel el lehetne ezt játszani, de tegyünk inkább mást. Vegyük észre, hogy ami itt van, az nem valami elérendő ideál, hanem a Jézussal közösségben járó ember életátalakulása. Pál többes számot használ, nem véletlenül. A gyülekezetnek az is feladata, hogy a tagjai egymást segítsék ebben az új életstílusban. Tapasztaljuk, elég sokszor legyőz minket a rossz. Elég gyakran ugyanazokkal az eszközökkel akarunk küzdeni, mint az ellenség, vagy amit a korunk használ. Ez nem a mi utunk. „Ne győzzön le téged a rossz, hanem te győzd le a jóval a rosszat.” (21)

1Sám 22

123. zsoltár

Pál itt leírt mondatait akár fel is mutathatná az államhatalom, hogy tessék, engedelmeskedniük kell a hívőknek, bármit mondtunk is. (Ez sokszor meg is történt a történelem folyamán.) De nem ezért van ez ideírva. Ezeket a sorokat lobogtathatná az, aki kiszolgálója vagy haszonélvezője volt valaminek, amit a hatalom tett, de ami egyébként nem jó. (Sokan megtették már ezt is.) Pál sorai azonban nem a vak engedelmességről, nem a világi hatalom bűneinek elfogadásáról szólnak. Isten akarata, hogy még ebben a tőle elszakadt emberiségben is a lehető legnagyobb rend legyen. Ezért ad teret és képességet, hogy a társadalomban jobb vagy rosszabb rendszereket alakítsunk ki. Ezekben ott vannak a hívő emberek is. Olyanok, akik élik az életüket, és teszik, amit tenniük kell. De nem félelemből, hanem a lelkiismeretük miatt. Belső szabadságból kell ennek történnie, nem ideológiai rajongásból vagy számítgatásból. Megadjuk, amit meg kell, például az adót, hogy működjön az állam. Tesszük a jót, és hálát adunk, ha ez összecseng a hatalom szándékával. Ha pedig nem, akkor is tesszük, amit egy sokkal nagyobb törvényadó ránk mért, mert mi az ő szavához mérjük magunkat. Nem kiszolgáljuk az államhatalmat, hanem azt tesszük, amire Isten elhívott, és nem a gumibot vagy az anyagi haszon miatt, hanem az Ige által hangolt lelkiismeretünket követve.

1Sám 23

165. dicséret

Szomorú sorba szedni mindennapi tartozásainkat. Tartozhatunk pénzzel, vissza nem adott tárgyakkal, igen, de az anyagiaknál sokkal többről van itt szó. Tartozunk egymásnak a meg nem valósult ígéreteinkkel, elmaradt segítségnyújtásainkkal, elhamvadó felbuzdulásainkkal a jóra. Tartozunk a békével, a szavaink és a tetteink inkább az árkokat ásták. Adósak vagyunk tisztelettel, irgalommal, megértéssel és méltányossággal. És még sorolhatnánk sokáig, mivel. Mert adnunk kellene egymásnak, hívő emberként, mert meg tudnánk tenni. Adósság, mert Krisztussal már képesek lennénk erre. Pál azt mondja, egy adósság legyen köztünk: a szeretet. A még több, az egyre több szeretet. Ami olyan, mint egy nagy köpeny, átfogja azt, amit az előzőekben leírtam, meg azt, amit a tízparancsolat elvár. És közben összeköt minket, nemcsak egymással, de a hamarosan dicsőségében visszatérő Jézussal is, aki maga a szeretet mintája, forrása és ereje.

1Sám 24

131. zsoltár

Ki vagyok én, hogy szortírozom a hívőket, osztályozom, rakosgatom fejben különböző kategóriákba? Mert így cselekszem, nagyon sokszor. Ezt tesszük egymással magunkban vagy hangosan, egyedül vagy közösségben. Én erős vagyok, ő gyenge. Én megtértem, ő – szerintem – nem. Én tudom, mi az igaz, ő tévelyeg. És közben észre sem veszem, már megint az én lesz a mérce, még akkor is, ha hitvallásokra is mutogatok közben.

Én. De ki ez az én? Ki vagyok én, hogy ezt teszem? Pillanatfelvételeim vannak – magamról, másokról, hogy ki éppen hol tart. Illetve: én éppen hol járok. A huszadik kilométerkőnél vagyok a biciklimmel egy háromszáz kilométeres úton, a másik szerintem lemaradt, vagy rossz irányba fordult. De lehet, hogy azt kellene megkérdezni, aki az egész utat átlátja, rajta a mi útvonalunkat. Az elejétől a végéig, benne a helyes lépéseket és a tévelygéseket egyaránt. Mi pillanatfelvételeket látunk magunkról és másokról, de Isten az egész filmet, az enyémet és a másikét is. Nem, ez nem a relativizálásról szól, és igen, van értelme keresni az igazságot, és igazodni ahhoz. De alázattal, és megkülönböztetve azt, ami Istentől elrendelt abszolút parancsolat, és azt, amire szabadságunk van keresztyénként.

1Sám 25

828. dicséret

Megszoktuk, hogy az erős diktál, ő mutat utat, ő határozza meg a célt. Hozzászoktunk, és nem tartjuk furcsának, hogy az erőshöz kell igazodni, ahhoz, aki többet tud. Teljesen természetesnek vesszük, hogy aki előbbre tart valamiben, a nagyobb ügy érdekében akár át is viheti az akaratát. Megszoktuk, mert az emberek között ez így történik. Azt is tudjuk, hogy ez néha jól működik, viszont sokszor nincs igazság az erő mellett, nem lesz utána békesség, sem öröm. Pál a mai igerészben teljesen másról beszél, másról üzen az előbbre tartó hívőknek. Ő is erőről szól, de másfajta erőről. Arról, amely türelmes tud lenni, nem feltétlenül viszi át az akaratát a gyengébb kárára, nem akar erőszakkal felemelni, sem elnyomni a hátrább lévőt. Aki hitgyakorlatban, kegyességben már többet tudna, várja be a másikat, korlátozza magát. Furcsa, hiszen mi lesz akkor a „nagyobb üggyel”? Nem maradunk le? Nem helyben toporgunk? Miért is? Ez az erő számol Istennel. Aki bennem kimunkálta azt, ahol most tartok, a másikban is képes erre. Ráadásul ez a másfajta, önkorlátozó, türelmes, szeretettel teli erő nem újdonság. Jézus maga mutatta meg, hogy nincs ennél nagyobb hatalom, ha bízunk az Atyában.

1Sám 26

704. dicséret

Az egyházban sajnos mindig is voltak szakadások. Pál apostol idején és a mi korunkban is. Van, amikor ez teljesen nyílt és egyértelmű, messziről látszik, hol és hogyan hasad a látható egyház. De vannak rejtett szakadások, amelyeket még – ideig-óráig – el tud fedni az egyházszervezet, a történelmi helyzet vagy egy karizmatikus vezető. Mi ezeket átéljük, sokszor mélyítjük, aztán szomorúan tudomásul vesszük. Pál nem csak a rómaiaknak üzen, hogy tenni lehet és kell ez ellen. Muszáj küzdeni az egyetértésért. Isten mellettünk áll, két gyógymódot is a kezünkbe ad: türelmet és vigasztalást. És ott van az egyetértés. De vigyázzunk, ez nem az erősebbel, a nagyobbal való egyetértés, nem valami ember által kijelölt viszonyítási ponthoz való igazodás. Ez a Jézus Krisztus akaratához való közös igazodás, közben lemondva a büszkeségről, az önérvényesítéséről, a gőgről. Lehet és kell erre törekedni. Mert ennek célja van. Nem valami társadalmi vagy történelmi túlélés, hanem az, „hogy egy szívvel, egy szájjal dicsőítsétek a mi Urunk Jézus Krisztus Istenét és Atyját”. (6)

1Sám 27

4. zsoltár

Mivel tudnák segíteni a sok száz kilométerre küzdő és harcoló Pált? Ma sokkal könnyebb volna, pénzt lehet utalni, csomagküldő szolgálatok vannak, a föld két végén élő ember online tud beszélgetni. Akkor ilyen még nem volt. Közben pedig ott feszült a szeretetkapcsolat szülte szükség: valamit tenni kellene! Pál ezzel tisztában van, megírja, hogy el szeretne menni, ott örömmel együtt lenni, megpihenni kicsit a rómaiaknál. De addig is van még valami: az imádság. Amely nem pótcselekvés, amíg megfelelő, normális segítséget nem tudunk adni. Nem, az apostolnak ez valós segítség. Mi se értékeljük le az imádságot! Igazi tett és támogatás, akkor is, ha mást nem tudunk tenni. De ha tudunk is, imádkozni akkor is lehet.

1Sám 28

721. dicséret