Hogyan került kapcsolatba a szegedi Honvéd téri gyülekezettel?

Egyetemista koromban, 1995-ben csatlakoztam a Honvéd téri református gyülekezethez, miután átköltöztem Magyarországra. A választásnak gyakorlatias oka volt: ez a gyülekezet volt a legközelebb a kollégiumhoz, amelyben laktam, miközben a gyógyszerész szakra jártam. Kolozsvárról érkeztem, ahol a „kakasos” templomba, a kolozsmonostori gyülekezetbe jártunk. Egyébként ökumenikus családból származom, édesapám családja katolikus, édesanyámé református, Erdélyben pedig az a szokás, hogy a leánygyermek az édesanyja, a fiúgyermek az édesapja vallását örökli. Így lettem református.

A vallásosan nevelt gyermekek életében – remélhetőleg – egyszer eljön az a pont, amikor a családi hitet elkezdi magáénak érezni. Ez történt önnel is?

Nálam ez hosszú folyamat volt. Valóban beleszülettem a hitbe, végigjártam a stációkat: gyermek-istentisztelet, hittan- és ifiórák, hittantáborok, konfirmáció. Igaz, utána volt egy kis megtorpanás, ahogyan sok ifjú életében eljön az a pillanat, amikor elkezd perelni az Istennel. Több ilyen periódus után végül a hit és az Istennel való járás mellett döntöttem.

Milyen a kapcsolata Istennel?

A Teremtő megengedte nekem, hogy pereljek vele. Voltak olyan időszakok, amikor nem nagyon akartam engedelmeskedni az akaratának, és megkérdőjeleztem, sőt számonkértem a negatív dolgokat az életemben. A legtöbb esetben utólag megértettem, miért történt éppen úgy valami, ahogy. Jó példa erre a középiskola: egy kolozsvári román nacionalista gimnáziumba jártam, nem éreztem jól magam ott, vitatkoztam a szüleimmel és Istennel is emiatt. Majd amikor a gyógyszerésztudományi karra felvételiztem, egy ponton múlt, hogy felvettek. Ez az egy pont pedig abból jött, hogy román nyelven érettségiztem, amely a felvételin felsőfokú nyelvvizsgával volt egyenértékű, három pont járt érte. Így értelmet nyert a szenvedés, de négy évig nagyon nem találtam a helyem.

Hívő keresztyénként mit tekint a legnagyobb kihívásnak az életében?

Isten akaratának a megértését. Amikor mindennap kéri az ember az útmutatást, de az Úr néha hallgat, és nekem kell döntenem, merre induljak. Évekig őrlődtem, vajon értem-e, jól értem-e az Úristen akaratát, meg kellett tanulnom értelmezni az üzeneteit. Az elején azt hittem, egyértelmű válaszokat kapok majd, de nem így volt. Sokszor mentem fejjel a falnak, és csak utólag derült ki, hogy nem jó az irány. Nem volt könnyű, de ma már talán sejtem, mi a szándéka, milyen utat szán nekem.

Januárban a gyülekezete pótpresbiternek választotta. Mit jelent ez önnek?

Óriási felelősséget, mert érzi az ember, hogy várnak tőle valamit. A gyülekezeti tagok támpontot, eligazítást, a vezetők pedig azt, hogy kivegyem a részem a gyülekezetépítésből. De nekem ez nem gond: a misszió a szívem csücske. Nagyon érdekel, hogyan lehet embereket megszólítani, akár a saját példámon keresztül közelebb hozni teljesen hitetleneket vagy hitüket vesztetteket a gyülekezethez, Istenhez. Ami pedig még különösen érdekel, hogy miért találjuk meg ilyen nehezen a kereső embereket. Szeretek beszélgetni és az emberek között lenni, de ezt is Isten munkálta ki bennem, mert korábban nem voltam ilyen nyitott, sőt kifejezetten zárkózottnak mondanám régi önmagamat.

Gyógyszerészként saját patikát működtet. Van helye az evangéliumnak az átadóablaknál?

Nagyon is! Igaz, általában pénzügyeknél, amikor nem tudják a gyógyszert kifizetni, és nehezen fogalmazzák meg, hogy ehhez segítséget kérnének. Olyankor mindig eszembe jut az a példázat, amikor a gazda elengedi az adósságát a szolgának, aztán a szolga elmegy és behajtja az adósságot a neki tartozókon, és arra gondolok, hogy nekem mennyi mindent elengedett az Úristen, igyekszem hát én is így tenni. Meglepő, de nem szoktak visszaélni ezzel. Gyógyszer-házhozszállítást is vállalok, ott több idő van a beszélgetésre, bizonyságtételre. Volt, amikor ez indított valakit arra, hogy csatlakozzon a gyülekezethez.