... erővel, felindulva, de nem hatalmi szóval szólítja meg Pál apostol a viszálykodó és pártoskodó korinthusi gyülekezetet a levelében. Nagy figyelmeztetés, hogy vannak, lehetnek kiskorúak a Krisztusban. Nem életkoruk, hanem magatartásuk szerint éretlen keresztyének, akiket tejjel kell táplálni, azaz vissza kell térni a gyermekeknek, kezdőknek való könnyű ételre. Például arra, hogy ne csak a testi ösztöneink irányítsanak, hanem keressük és kövessük Krisztus tanítását.

Az óvodások irigykednek, dicsekednek, összevesznek mindenen. Abban az életkorban érthető, természetes jelenség ez, nem rosszaság, hiszen próbálgatják saját hangjukat és érdekeiket érvényesíteni, keresik a határaikat, hogy mit lehet és mit nem.

A felnőtt embernél azonban az ilyen magatartás enyhébb esetben nevetséges, komolyabb ügyekben viszont hatalmi harc, hiúsági kérdés, és az kétségbeejtő. Különösen, ha az egyházban történik ez, mi több, Krisztus nevét emlegetve. És ez történik. „Hát ki az az Apollós, és ki az a Pál? Szolgák csupán, akik által hívőkké lettetek” (1Kor 3, 5). Pál enyhe iróniával teszi föl a kérdést, és nem azért, mert lebecsüli magukat: „Én ültettem, Apollós öntözött, de Isten adta a növekedést. Úgyhogy az sem számít, aki ültet, az sem, aki öntöz, hanem csak Isten, aki a növekedést adja” (6–7). Odaállítja magát is igehirdető utódja mellé, vallva, hogy nem számít, kinek milyen érdemei vannak a gyülekezetben. Nem mögéjük kell felsorakozni, mert ők csak Isten eszközei, a gyülekezet az Úré. Mindenki Isten előtt felel azért, hogyan végzi a feladatát. Az egyház Isten munkaterülete, mint a szántóföld vagy egy épület, sőt templom, amelyen a tagok is dolgoznak, szolgálatuk van, felelnek érte.

A gyermekmunkát a törvény is tiltja. Ahhoz, hogy Isten munkatársai lehessünk, először fel kellene nőni. Kerüljük a gyermeteg pártoskodást és viszályt. A felnőtt ember nem a pillanatnyi érzelmei és indulatai alapján beszél, hanem józanul mérlegel, felelősséget vállal magáért. Tud közösségben gondolkodni, józanul vitázni, anélkül, hogy másokat sértegetne vagy gúnyolna. Van meggyőződése, azt képviseli, terhet és áldozatot is vállal, de nem megy bele gyűlölködésig menő ellenségeskedésbe. Túl tud lépni azon, hogy nem neki adnak igazat. Elviseli.

Az érett és Krisztusban nagykorú ember az apostol szóhasználatában a „lelki ember” (1). Be tudja fogadni, sőt igényli a lelki eledelt, a nehezebb tanítást, amely békességre vezet. Megszólít-e minket az apostol levele? Tudunk-e értelmesen vitatkozni a gyülekezetben, például lelkészválasztásra készülve?